This HTML5 document contains 17 embedded RDF statements represented using HTML+Microdata notation.

The embedded RDF content will be recognized by any processor of HTML5 Microdata.

Namespace Prefixes

PrefixIRI
n6https://www.ujsagmuzeum.hu/aldasy-ignac/
wikipedia-huhttp://hu.wikipedia.org/wiki/
dcthttp://purl.org/dc/terms/
dbohttp://dbpedia.org/ontology/
foafhttp://xmlns.com/foaf/0.1/
dbpedia-huhttp://hu.dbpedia.org/resource/
prop-huhttp://hu.dbpedia.org/property/
rdfshttp://www.w3.org/2000/01/rdf-schema#
rdfhttp://www.w3.org/1999/02/22-rdf-syntax-ns#
n11http://hu.dbpedia.org/resource/Sablon:
provhttp://www.w3.org/ns/prov#
xsdhhttp://www.w3.org/2001/XMLSchema#
n8http://hu.dbpedia.org/resource/Kategória:

Statements

Subject Item
dbpedia-hu:Arany_Sas_fogadó
rdfs:label
Arany Sas fogadó
dct:subject
n8:Budapest_elpusztult_építményei n8:Vendéglátóhelyek n8:Budapest_I._kerülete n8:Budapest_V._kerülete
dbo:wikiPageID
748246
dbo:wikiPageRevisionID
23422441
dbo:wikiPageExternalLink
n6:%3Ffbclid=IwAR3dC5J8QK2irpstqZGolb8I3XNG0qf4DsoXlFn9kEP5DvE-_9dIpoNM1gc%3Cref%3E n6:
prop-hu:wikiPageUsesTemplate
n11:Bplex n11:Jegyzetek n11:Cite_web
dbo:abstract
Budapesten (illetve a korabeli Pest-Budán) több fogadót is ismertek Arany Sas néven. Az első ilyen nevű fogadót 1700 körül nyitották meg a Vízivárosban, a tulajdonosa Bösinger Ferenc Ignác budai bíró volt. A leghíresebb Arany Sas nevű fogadó azonban a mai V. kerületi Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán állt, ezt 1780-ban alapították meg. Népszerű találkozóhelye volt az íróknak és művészeknek. Az 1880-as években Sas-kör néven külön asztaltársasága is alakult a várospolitika régi belvárosi vezetőinek tagságával. Ennek a kornak az emléke egy söröskupa, ami ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban található. Ez a fogadó híres volt konyhájáról és . Az épületét 1893-ban lebontották, a helyére az Országos Kaszinó került. Érdekességek: NEGYVEN ÉVIG KI SEM TETTE A LÁBÁT A FOGADÓ SZOBÁJÁBÓL A PESTI REMETE: Áldásy Ignác 1840. május 15-én egy feketére és sárgára festett négylovas hintó állt meg a pesti, Újvilág utcai Arany Sas fogadó előtt. Máskor is történt már ilyen. Az sem keltett feltűnést, hogy a vendég temérdek poggyásszal érkezett. A magas, szikár ember két udvari szobát kért, a 17-es és a 18-as lett az övé. Egybe nyíló két szoba. Mikor a fogadós arról érdeklődött, meddig marad a tisztelt vendég, nem adott választ, hanem vacsorát rendelt a szobájába, majd lefeküdt aludni. Másnap reggelit rendelt, majd ebédet, s újfent vacsorát. És ez így ment csaknem ötven esztendeig… A különös idegen, a Torontál megyéből, ott is Szanád falvából származó, gazdag kereskedőcsalád sarjaként született Áldásy Ignác volt. Aki végül 40 éven át ki sem tette a lábát a két szobájából. Pénze volt, a szobákat fizette, az ellátást is, így kezdettől fogva örültek neki az Arany Sasban, csak azt tartották furcsának, hogy csupán félévente kocsikázott ki a városba. A fogadó vendéglőjébe sosem tette be a lábát, senkivel nem beszélt és a fogadós Wimmer Antallal is csak annyit társalgott, amennyit kellett. Szinte semennyit. Könyveket nem olvasott, újságokat nem kért magához, csak annyiból lehetett tudni, hogy még él, hogy a reggelit, az ebédet és a vacsorát elfogyasztotta, valamint egész nap a szivarjának füstje ülte meg az udvart. A szivarból persze mindig hozatott magának. Az 1848-as pesti forradalomról semmit sem tudott, nem érdekelte, s szóba sem hozták neki, hiszen senkivel sem beszélt. Így történt, hogy amikor 1849. május 21-én ismét úgy döntött, hogy kikocsikázik, s befogták az akkor már öreg, rozzant lovait, ledöbbent azon, hogy néhány utcával arrébb egy bomba robbant a hintója mellett. Azon nyomban szólt a kocsisnak, hogy menjenek vissza a fogadóba, s onnantól kezdve élete végéig ki sem tette a lábát a szobáiból. A lovai elpusztultak az istállóban, a kocsiját a családja eladatta, Áldásy Ignác pedig csak ült a szobájában egész nap. A szobákat nem engedte takarítani, a szemetet is csak hat év után adta ki, akkor viszont kocsira való kacatot vittek el a szobájából. Amíg pedig kihordák a szemetet, a fura remete csak ült némán egy széken és várta, hogy ismét a magány legyen a társa. Semmit nem tudott a külvilágról. Azt sem, hogy ki az uralkodó, hogy elbukott a forradalom, hogy Kossuth száműzetésben él, Petőfi pedig eltűnt Segesvárnál. Nem is nagyon érdekelte. Egy volt számára a fontos, hogy az élelmet megkapja, meg a faggyúgyertyát, amivel esténként világított. Idő után már nem ő fizette a szobák árát, hanem a családja küldetett pénzt, később pedig az Áldásy família ügyvédje gondoskodott arról, hogy rendezve legyen a remete szállása. Az öltözéke idő után már mulatságossá vált. A ruhái ugyanis 1840 előtti időkből származtak, ám ő még 1880-ban is reformkori ruházatban üldögélt a szobájában. A családjával nem érintkezett, pontosabban az évtizedek során volt egy rokon, aki bejutott az egyik szobába, ám a másikba már nem mehetett, s percek alatt véget ért a vendégeskedés. Nem érdekelte a világ. Olyannyira nem, hogy a kiszolgáló-személyzet nevét sem jegyezte meg az évtizedek során. Wimmer fogadóst, aki időközben meghalt, csak Silbermayernek hívta, a Károly nevű pincért, aki több mint tíz évig vitte neki a szobájába az ételeket, csak Müller Miskának nevezte. Nem vette komolyan a külvilágot, de azt senki sem tudta, mi történt vele, miért zárkózott be mindörökre. Az író Jókai Mórt aztán nagy kegyesen fogadta. Jókaihoz is eljutott ugyanis a fura remete története és kíváncsi volt rá. Áldásy viszont nem volt kíváncsi Jókaira, azt sem tudta ki a vendége, de azért megkérdezte, hogy mikor lesz már kész a Lánchíd… Jellemző módon, amikor már a szomszéd szobákban elektronikus csengettyűk voltak, ő nem engedte felszerelni őket, csupán annyit mondott: „senki kedvéért meg nem üttetem magam a ménkűvel.” Aztán az Arany Sas fogadó remetéje megöregedett. A szobájában sétálva elesett, s ágyba kellett fektetni. Föl sem kelt többé. Ekkor már megtűrt maga mellett egy ápolónőt, akit a fogadós özvegye rendelt hozzá. A szivarozásról viszont az ágyban fekve sem mondott le. Az élete utolsó két hetében már etetni kellett mint egy kisgyereket, aztán a fogadós özvegye papot hívott, hiszen látszott, közel a vég. Még a pap látogatásakor sem szólt egy szót sem. Aztán 1889. szeptemberében Áldásy Ignác örökre elaludt. 91 éves volt. A Fiumei úti sírkertben talált végső nyughelyre, a családja oda temetette. Mikor elvitték a testét, hetekig, hónapokig mindenkinek furcsa érzése volt az Arany Sasban. Hiányzott valaki. Egy zsörtölődő, szótlan, magányos ember, aki 49 évet lakott a fogadó 17-es és 18-as, egybenyíló szobájában és aki 40 éven át ki sem tette a lábát a fogadóból. Mogorva volt, de ugyanúgy hozzá tartozott a fogadóhoz, mint az ajtók és az ablakok… Ha Angliában vagy Franciaországban esik meg ez a történet, bármennyire is fura ember volt Áldásy Ignác, ma szobra lenne Londonban vagy Párizsban. A leghűségesebb vendég szobra. Itthon viszont sokan nem is hallottak róla. Ideje bepótolni.
prov:wasDerivedFrom
wikipedia-hu:Arany_Sas_fogadó?oldid=23422441&ns=0
dbo:wikiPageLength
6547
foaf:isPrimaryTopicOf
wikipedia-hu:Arany_Sas_fogadó
Subject Item
wikipedia-hu:Arany_Sas_fogadó
foaf:primaryTopic
dbpedia-hu:Arany_Sas_fogadó