| dbo:abstract
|
- A Magyar Fejedelemség külpolitikája a 10. század nagyobbik részében, egészen a kalandozó hadjáratok kényszerű lezárultáig – de még azok vereségekkel terhes utolsó szakaszában is – offenzív, azaz kezdeményező, támadó volt. Váltásra 955, illetve 970 után került sor, ekkor viszont az inga oly mértékben lengett ki a másik irányban, azaz vált defenzív, védekező jellegűvé, hogy ebben – szemben a királyság megszületését követő időben gyökeresen átalakult sok más területtel – egészen áll. század végéig nem következett be érdemi változás. Hogy az augsburgi csatavesztést követően új helyzet alakult ki Közép-Európában (majd rövidesen a Balkánon is), azt a kortárs német krónikás rögvest észlelte: „a magyarok népe Ottó király hatalmától megrémülve… mukkanni sem mer”. Az itt említett I. Ottó német-római császár azonban rövidesen meghalt, fia, II. Ottó erejét lekötötték a német belviszályok, unokája, III. Ottó pedig újra Itália felé fordult, és a pápával szövetségben a hajdani Római Birodalom felújítását tekintette legfőbb feladatának. Legfeljebb német telepesek közeledtek nyugat felől a magyar szállásterület felé, de német fegyveres támadásra nem került sor. Védelmül szolgált a formálódó bizánci-német szövetség ellen, továbbá egy esetleges német inváziót akart kivédeni Géza azzal, hogy a 970-es évek első felében nyitott a Német-római Birodalom felé, és hittérítőket fogadott. A keresztény hit terjesztésének ellanyhulása kapcsolatban lehetett azzal, hogy a magyar nagyfejedelem rájött: a német uralkodók nem terveznek átfogó támadást ellene. Az ezen évtizedek egyetlen jelentős katonai akciója a magyarok ellen nem birodalmi keretekben indult, hanem II. Henrik bajor herceg csapott össze 991-ben Gézával, s ennek eredményeképpen – a elvesztésével – visszább szorult kelet felé a magyar szállásterület. (hu)
- A Magyar Fejedelemség külpolitikája a 10. század nagyobbik részében, egészen a kalandozó hadjáratok kényszerű lezárultáig – de még azok vereségekkel terhes utolsó szakaszában is – offenzív, azaz kezdeményező, támadó volt. Váltásra 955, illetve 970 után került sor, ekkor viszont az inga oly mértékben lengett ki a másik irányban, azaz vált defenzív, védekező jellegűvé, hogy ebben – szemben a királyság megszületését követő időben gyökeresen átalakult sok más területtel – egészen áll. század végéig nem következett be érdemi változás. Hogy az augsburgi csatavesztést követően új helyzet alakult ki Közép-Európában (majd rövidesen a Balkánon is), azt a kortárs német krónikás rögvest észlelte: „a magyarok népe Ottó király hatalmától megrémülve… mukkanni sem mer”. Az itt említett I. Ottó német-római császár azonban rövidesen meghalt, fia, II. Ottó erejét lekötötték a német belviszályok, unokája, III. Ottó pedig újra Itália felé fordult, és a pápával szövetségben a hajdani Római Birodalom felújítását tekintette legfőbb feladatának. Legfeljebb német telepesek közeledtek nyugat felől a magyar szállásterület felé, de német fegyveres támadásra nem került sor. Védelmül szolgált a formálódó bizánci-német szövetség ellen, továbbá egy esetleges német inváziót akart kivédeni Géza azzal, hogy a 970-es évek első felében nyitott a Német-római Birodalom felé, és hittérítőket fogadott. A keresztény hit terjesztésének ellanyhulása kapcsolatban lehetett azzal, hogy a magyar nagyfejedelem rájött: a német uralkodók nem terveznek átfogó támadást ellene. Az ezen évtizedek egyetlen jelentős katonai akciója a magyarok ellen nem birodalmi keretekben indult, hanem II. Henrik bajor herceg csapott össze 991-ben Gézával, s ennek eredményeképpen – a elvesztésével – visszább szorult kelet felé a magyar szállásterület. (hu)
|
