dbo:abstract
|
- A 3. cannes-i filmfesztivál 1949. szeptember 2. és 17. között került megrendezésre, Georges Huisman francia történész elnökletével, miután az előző évben pénzhiány miatt elmaradt a filmes seregszemle (a tervek között szerepelt biennálévá alakítása is). Az 1947-es cannes-i filmfesztiválhoz hasonlóan ezúttal is nemzeti jellegű filmfesztivált rendeztek, ami megmutatkozott mind elnevezésében, mind pedig a zsűri összetételében. Noha az eddig inkább a nagyvilági elit (Aga Khan, a windsori herceg és hercegnő) találkozóinak helyt adó fesztivált kezdte felfedezni az értelmiség is (Jean-Paul Sartre, Jean Cocteau), egy médiaesemény – a milliomos és Rita Hayworth románca – kissé elterelte a látogatók és a sajtó figyelmét a rendezvényről. Két év építkezés után átadták a fesztiválpalotát, ahova végre átköltözhetett a rendezvény a kinőtt Kaszinóból. A nagyrészt helyi adók emeléséből és társadalmi munkában, mintegy 700 000 dollár költséggel emelt, „a jó ízléshez és a francia művészethez méltó” új épület a régi Tengerészeti Kör területét foglalta el, s mintegy 33 éven szolgálta a fesztivált. A filmek válogatása kiegyensúlyozatlan maradt – a 30 versenyfilm és az egy versenyen kívül bemutatott alkotás lényegében négy országból érkezett: Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország, de már megjelent Németország is első filmjeivel. Aránytalanul nagyra sikeredett a rövidfilmek versenye: 24 ország 44 alkotását vonultatták fel. Mivel a szervezők attól tartottak, hogy a túlzottan nagy számban kiosztott díjak csökkenteni fogják a fesztivál értékét, úgy döntöttek, nem törekszenek minden áron konszenzusra, s kevesebb díjat ítélnek oda. A fesztivál kezdett ugyan beérni, de hitelességén még javítani kellett. Másodszor tért vissza , és harmadszor René Clément, aki megkapta második rendezői díját. Az újonnan felfedezettek között Michelangelo Antonioni követte Ingmar Bergmant. Magyar alkotás nem szerepelt a fesztivál programjában, viszont ott volt a magyar származású, Németországban élő és dolgozó Josef von Báky (Báky József), Der Ruf című filmjével (hu)
- A 3. cannes-i filmfesztivál 1949. szeptember 2. és 17. között került megrendezésre, Georges Huisman francia történész elnökletével, miután az előző évben pénzhiány miatt elmaradt a filmes seregszemle (a tervek között szerepelt biennálévá alakítása is). Az 1947-es cannes-i filmfesztiválhoz hasonlóan ezúttal is nemzeti jellegű filmfesztivált rendeztek, ami megmutatkozott mind elnevezésében, mind pedig a zsűri összetételében. Noha az eddig inkább a nagyvilági elit (Aga Khan, a windsori herceg és hercegnő) találkozóinak helyt adó fesztivált kezdte felfedezni az értelmiség is (Jean-Paul Sartre, Jean Cocteau), egy médiaesemény – a milliomos és Rita Hayworth románca – kissé elterelte a látogatók és a sajtó figyelmét a rendezvényről. Két év építkezés után átadták a fesztiválpalotát, ahova végre átköltözhetett a rendezvény a kinőtt Kaszinóból. A nagyrészt helyi adók emeléséből és társadalmi munkában, mintegy 700 000 dollár költséggel emelt, „a jó ízléshez és a francia művészethez méltó” új épület a régi Tengerészeti Kör területét foglalta el, s mintegy 33 éven szolgálta a fesztivált. A filmek válogatása kiegyensúlyozatlan maradt – a 30 versenyfilm és az egy versenyen kívül bemutatott alkotás lényegében négy országból érkezett: Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország, de már megjelent Németország is első filmjeivel. Aránytalanul nagyra sikeredett a rövidfilmek versenye: 24 ország 44 alkotását vonultatták fel. Mivel a szervezők attól tartottak, hogy a túlzottan nagy számban kiosztott díjak csökkenteni fogják a fesztivál értékét, úgy döntöttek, nem törekszenek minden áron konszenzusra, s kevesebb díjat ítélnek oda. A fesztivál kezdett ugyan beérni, de hitelességén még javítani kellett. Másodszor tért vissza , és harmadszor René Clément, aki megkapta második rendezői díját. Az újonnan felfedezettek között Michelangelo Antonioni követte Ingmar Bergmant. Magyar alkotás nem szerepelt a fesztivál programjában, viszont ott volt a magyar származású, Németországban élő és dolgozó Josef von Báky (Báky József), Der Ruf című filmjével (hu)
|