| dbo:abstract
|
- A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal. Olyan beszédhang amely képzésekor a hangképzésben részt vevő szervek közelítik egymást, de nem érnek össze; nem egyezik meg a réshanggal, a réshang esetében "átpréselődik" a levegő , magánhangzók képzésekor pedig szabad a levegő útja, így a félhangzó képzését tekintve e kettő közé esik. A félhangzók között gyakran megkülönböztetnek félmagánhangzókat, illetve félmássalhangzókat attól függően, hogy kiejtésük magánhangzóhoz, vagy inkább mássalhangzóhoz közelít. Általában félmássalhangzónak nevezik az i és u hangokat, amikor azok egy kettőshangzó első, és félmagánhangzónak, amikor második elemeit alkotják. Például a latin lingua szó ua kettőshangzójában az u inkább v-szerűen hangzik (tehát félmássalhangzó), míg az autó szavunk au kettőshangzójában sokkal inkább egy nagyon rövid u (azaz félmagánhangzó). (hu)
- A fonetikában és a fonológiábanban a félhangzó terminus olyan beszédhangot nevez meg, amely átmeneti a mássalhangzó és a magánhangzó között, mivel egyes vonások révén az egyikre, mások révén a másikra hasonlít. Másként fogalmazva a félhangzók „nem tekinthetők karakteresen sem magánhangzóknak, sem mássalhangzónak”. Egy másik meghatározás is megállapítja ezt a jellegzetességet, de azt is állítja, hogy a félhangzó olyan magánhangzó, amelyet csak együtt lehet kiejteni egy másik magánhangzóval ugyanabban a szótagban. A magyar nyelv fonetikája nem tart számon félhangzókat. A magyarban megvan ugyan a [j] hang, amelyet egyéb nyelvekében félhangzónak vagy annak is tartanak, de a magyarban egyszerűen mássalhangzónak számít. Az egyetlen félhangzónak tekinthető az az [u] hang, amely a sztenderd nyelvváltozatban az egyedüli kettőshangzónak (diftongusnak) tekinthető csoportban van jelen olyan szavakban, mint autó vagy trauma. A fenti általános definíción kívül a félhangzónak nevezett hangot különféleképpen kezelik attól függően, hogy hogyan tekintik: csak fonetikai szempontból, vagy fonológiaiból is. Az egyes nyelvek nyelvészetei abban a tekintetben is kezelik, hogy milyen fonológiai szerepei vannak vagy nincsenek az adott nyelvben. E hangtípus hagyományos kezelése inkább a fonetikai oldalát veszi figyelembe, mint a fonológiait. Újabb nézetben a fonológiai szempont fontos. Ebben egyes szerzők szerint a félhangzó terminus pontatlan és elavult, és inkább az angol glide szóval nevezik meg. Az angol köznyelvben ez ’siklás’-t jelent, a fonetikában pedig olyan átmeneti hangot nevez meg, amelyet a képzőszervek produkálnak akkor, amikor megközelítik egy másik hang képzését vagy eltávolodnak a képzésétől. Megjegyzendő azonban, hogy az angol nyelv fonetikájában egyes szerzők nem csak a hagyományosan félhangzónak nevezettre értik a glide terminust, hanem a diftongus terminus szinonimájának is tartják, amelyet úgy határoznak meg, hogy ez olyan magánhangzó, amely képzése egy bizonyos magánhangzó képzéséből egy másik képzésébe siklik. (hu)
- A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal. Olyan beszédhang amely képzésekor a hangképzésben részt vevő szervek közelítik egymást, de nem érnek össze; nem egyezik meg a réshanggal, a réshang esetében "átpréselődik" a levegő , magánhangzók képzésekor pedig szabad a levegő útja, így a félhangzó képzését tekintve e kettő közé esik. A félhangzók között gyakran megkülönböztetnek félmagánhangzókat, illetve félmássalhangzókat attól függően, hogy kiejtésük magánhangzóhoz, vagy inkább mássalhangzóhoz közelít. Általában félmássalhangzónak nevezik az i és u hangokat, amikor azok egy kettőshangzó első, és félmagánhangzónak, amikor második elemeit alkotják. Például a latin lingua szó ua kettőshangzójában az u inkább v-szerűen hangzik (tehát félmássalhangzó), míg az autó szavunk au kettőshangzójában sokkal inkább egy nagyon rövid u (azaz félmagánhangzó). (hu)
- A fonetikában és a fonológiábanban a félhangzó terminus olyan beszédhangot nevez meg, amely átmeneti a mássalhangzó és a magánhangzó között, mivel egyes vonások révén az egyikre, mások révén a másikra hasonlít. Másként fogalmazva a félhangzók „nem tekinthetők karakteresen sem magánhangzóknak, sem mássalhangzónak”. Egy másik meghatározás is megállapítja ezt a jellegzetességet, de azt is állítja, hogy a félhangzó olyan magánhangzó, amelyet csak együtt lehet kiejteni egy másik magánhangzóval ugyanabban a szótagban. A magyar nyelv fonetikája nem tart számon félhangzókat. A magyarban megvan ugyan a [j] hang, amelyet egyéb nyelvekében félhangzónak vagy annak is tartanak, de a magyarban egyszerűen mássalhangzónak számít. Az egyetlen félhangzónak tekinthető az az [u] hang, amely a sztenderd nyelvváltozatban az egyedüli kettőshangzónak (diftongusnak) tekinthető csoportban van jelen olyan szavakban, mint autó vagy trauma. A fenti általános definíción kívül a félhangzónak nevezett hangot különféleképpen kezelik attól függően, hogy hogyan tekintik: csak fonetikai szempontból, vagy fonológiaiból is. Az egyes nyelvek nyelvészetei abban a tekintetben is kezelik, hogy milyen fonológiai szerepei vannak vagy nincsenek az adott nyelvben. E hangtípus hagyományos kezelése inkább a fonetikai oldalát veszi figyelembe, mint a fonológiait. Újabb nézetben a fonológiai szempont fontos. Ebben egyes szerzők szerint a félhangzó terminus pontatlan és elavult, és inkább az angol glide szóval nevezik meg. Az angol köznyelvben ez ’siklás’-t jelent, a fonetikában pedig olyan átmeneti hangot nevez meg, amelyet a képzőszervek produkálnak akkor, amikor megközelítik egy másik hang képzését vagy eltávolodnak a képzésétől. Megjegyzendő azonban, hogy az angol nyelv fonetikájában egyes szerzők nem csak a hagyományosan félhangzónak nevezettre értik a glide terminust, hanem a diftongus terminus szinonimájának is tartják, amelyet úgy határoznak meg, hogy ez olyan magánhangzó, amely képzése egy bizonyos magánhangzó képzéséből egy másik képzésébe siklik. (hu)
|
| rdfs:comment
|
- A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal. (hu)
- A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal. (hu)
|
