| dbo:abstract
|
- Luciano Berio olasz zeneszerző. Zenész családból származott, első tanára apja volt. A milánói Verdi Konzervatóriumban Pariban és Ghedini vezetésével tanult zeneszerzést, Votto és Giulini irányításával vezénylést. Az amerikai Tanglewoodban Luigi Dallapiccola volt a mestere, aki nagy hatást gyakorolt rá zeneszerzőként is. Első művei szeriális hatást mutatnak. 1955-ben együtt megalapította a RAI milánói elektronikus zenei stúdióját (Studio di fonologica). Első elektronikus zenei kompozíciója a Thema (Omaggio a Joyce). 1960-tól kezdődően kurzusokat tartott Európában (Darmstadt) és az Egyesült Államokban (Mill’s College, Harvard University, Columbia University, Juilliard School of Music). A rock és a népzene iránt is érdeklődött, ezeket saját zenéjében is alkalmazta (Folk Songs, 1964; Wasseklavier, 1965; Erdenklavier, 1968). Különösen jelentősek az énekhang újszerű alkalmazásával kitűnő kompozíciói (Visage, 1961 – elektronikus zene Cathy Berberian hangjával, Sinfonia, 1968 – hat énekes és zenekar, Coro, 1974 – énekhangok, hangszerek). Berio egyformán otthonosan mozog az elektronikus, a hangszeres és a vokális zenében. Az 1960-as évektől írt Sequenza I–IX sorozata a hagyományos hangszerek hangzási lehetőségeit újították meg. A hagyományos előadói apparátusokat eredeti módon alkalmazta. Műveinek jelentős része színpadi alkotás (Traces, 1964 – színpadi oratórium; Labirintus II, 1964), színpadi kísérőzenét is írt Molière Képzelt betegéhez. Az 1970-es évek végén Berio az első munkatársai közé tartozott. Itt az elektroakusztikus részleg vezetője, később Firenzében alapított új stúdiót (Tempo reale). A 80-as években színpadi műveket alkotott (La vera storia, 1982 és Un re in ascolto, 1984), mindkettőt Italo Calvino szövegére. Berio kutatója és alkotó újraértelmezője volt a klasszikus tradíciónak. Brahmsot és Mahlert hangszerelt, rekonstruálta Schubert 10. szimfóniáját (Rendering) és Monteverdi Orfeóját (Orpheo II), Boccherini művét dolgozta át. Saját műveiben is gyakran alkalmazott idézeteket (Sinfonia). (hu)
- Luciano Berio olasz zeneszerző. Zenész családból származott, első tanára apja volt. A milánói Verdi Konzervatóriumban Pariban és Ghedini vezetésével tanult zeneszerzést, Votto és Giulini irányításával vezénylést. Az amerikai Tanglewoodban Luigi Dallapiccola volt a mestere, aki nagy hatást gyakorolt rá zeneszerzőként is. Első művei szeriális hatást mutatnak. 1955-ben együtt megalapította a RAI milánói elektronikus zenei stúdióját (Studio di fonologica). Első elektronikus zenei kompozíciója a Thema (Omaggio a Joyce). 1960-tól kezdődően kurzusokat tartott Európában (Darmstadt) és az Egyesült Államokban (Mill’s College, Harvard University, Columbia University, Juilliard School of Music). A rock és a népzene iránt is érdeklődött, ezeket saját zenéjében is alkalmazta (Folk Songs, 1964; Wasseklavier, 1965; Erdenklavier, 1968). Különösen jelentősek az énekhang újszerű alkalmazásával kitűnő kompozíciói (Visage, 1961 – elektronikus zene Cathy Berberian hangjával, Sinfonia, 1968 – hat énekes és zenekar, Coro, 1974 – énekhangok, hangszerek). Berio egyformán otthonosan mozog az elektronikus, a hangszeres és a vokális zenében. Az 1960-as évektől írt Sequenza I–IX sorozata a hagyományos hangszerek hangzási lehetőségeit újították meg. A hagyományos előadói apparátusokat eredeti módon alkalmazta. Műveinek jelentős része színpadi alkotás (Traces, 1964 – színpadi oratórium; Labirintus II, 1964), színpadi kísérőzenét is írt Molière Képzelt betegéhez. Az 1970-es évek végén Berio az első munkatársai közé tartozott. Itt az elektroakusztikus részleg vezetője, később Firenzében alapított új stúdiót (Tempo reale). A 80-as években színpadi műveket alkotott (La vera storia, 1982 és Un re in ascolto, 1984), mindkettőt Italo Calvino szövegére. Berio kutatója és alkotó újraértelmezője volt a klasszikus tradíciónak. Brahmsot és Mahlert hangszerelt, rekonstruálta Schubert 10. szimfóniáját (Rendering) és Monteverdi Orfeóját (Orpheo II), Boccherini művét dolgozta át. Saját műveiben is gyakran alkalmazott idézeteket (Sinfonia). (hu)
|
