| dbo:abstract
|
- A moralitásjáték a középkori liturgikus dráma harmadik játékformája (a misztériumjáték és mirákulum mellett). Dramatizált prédikációnak is felfogható, Európában főként a 15. és 16. században volt népszerű. Középpontban egy férfi főhős áll, aki vagy az egész emberiséget (Akárki), vagy csak egy társadalmi osztályt képvisel. Mellékszerepekben az elítélendő bűnök és a keresztény erények drámai, illetve színpadi alakokként küzdenek egymással, és így válik világossá az erkölcsjobbító szándék. Az allegória segítségével tehát az elvont gondolatok, értékrendek képszerűen jelentek meg, s a hatás nem maradt el. Ezeket a játékokat latin helyett a nemzeti nyelven írták, hogy az átlagember számára is érthető legyen. A legtöbb előadás kb. 90 percig tartott. A színpad – mint a liturgikus drámáknál általában – a kontinentális Európán térbeli szimultán színpad volt, Angliában pedig szekérszínpad, ahol egy szekér egy helyszínt elevenített meg. Látványdömping pirotechnikával, ijesztő, vicces effektek jellemezték az előadást, a csodákat emelőszerkezetek és gépek segítségével jelenítették meg. Később már egyre szélsőségesebben részletes emberi tulajdonságok is megjelentek a , mint például a hosszú élet iránt táplált remény. A pestisjárványok idejében a moralitásjátékokra jellemző lett az egyre erősebb teatralitás. Ennek oka, hogy a biztonság megszűntét érzékelő, de az azt el nem fogadó emberek a hiány megjelölésével pótolták. Megváltozott a tematika is: az ember belső életével, lelki üdvével foglalkozó játékok mellett - különösen angol és francia területen - megjelenik egy olyan világi moralitás, melyben általános emberi jellemvonások, mesterségek, vagy akár évszakok vívják sokszor humoros szócsatáikat. Hazánkban a legkiemelkedőbb magyar nyelvű moralitás a Comico-tragoedia (1646). A későbbi népi változatokban ez az ún. „dúsgazdagolás”, melyet a II. világháborúig Erdélyben, Udvarhely megyében és más helyeken még játszottak. (hu)
- A moralitásjáték a középkori liturgikus dráma harmadik játékformája (a misztériumjáték és mirákulum mellett). Dramatizált prédikációnak is felfogható, Európában főként a 15. és 16. században volt népszerű. Középpontban egy férfi főhős áll, aki vagy az egész emberiséget (Akárki), vagy csak egy társadalmi osztályt képvisel. Mellékszerepekben az elítélendő bűnök és a keresztény erények drámai, illetve színpadi alakokként küzdenek egymással, és így válik világossá az erkölcsjobbító szándék. Az allegória segítségével tehát az elvont gondolatok, értékrendek képszerűen jelentek meg, s a hatás nem maradt el. Ezeket a játékokat latin helyett a nemzeti nyelven írták, hogy az átlagember számára is érthető legyen. A legtöbb előadás kb. 90 percig tartott. A színpad – mint a liturgikus drámáknál általában – a kontinentális Európán térbeli szimultán színpad volt, Angliában pedig szekérszínpad, ahol egy szekér egy helyszínt elevenített meg. Látványdömping pirotechnikával, ijesztő, vicces effektek jellemezték az előadást, a csodákat emelőszerkezetek és gépek segítségével jelenítették meg. Később már egyre szélsőségesebben részletes emberi tulajdonságok is megjelentek a , mint például a hosszú élet iránt táplált remény. A pestisjárványok idejében a moralitásjátékokra jellemző lett az egyre erősebb teatralitás. Ennek oka, hogy a biztonság megszűntét érzékelő, de az azt el nem fogadó emberek a hiány megjelölésével pótolták. Megváltozott a tematika is: az ember belső életével, lelki üdvével foglalkozó játékok mellett - különösen angol és francia területen - megjelenik egy olyan világi moralitás, melyben általános emberi jellemvonások, mesterségek, vagy akár évszakok vívják sokszor humoros szócsatáikat. Hazánkban a legkiemelkedőbb magyar nyelvű moralitás a Comico-tragoedia (1646). A későbbi népi változatokban ez az ún. „dúsgazdagolás”, melyet a II. világháborúig Erdélyben, Udvarhely megyében és más helyeken még játszottak. (hu)
|
