| dbo:abstract
|
- A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban. A pekingi operában négy fő előadótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általában több is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos előadóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az előadók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzően kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszéd, ének, tánc és harci készségüket, amik inkább szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághűek. E képességeken túl az előadókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az előadóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhatóak áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjában több mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat. A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, hozott létre és működtetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a módosításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az előadások minőségbeli javítása, új előadásmódok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlᔝött ki teljesen és vált elismert m𗇺jjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban műktek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, tová elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban.A pekingi opern négy fő elótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általn t is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos elóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az elók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzᔞn kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszຝ, ének, tánc és harci készségüket, amik ink szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághk. E képességeken túl az elókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az elóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhat༺k áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjn t mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat.A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, Csiang Csing (Jiang Qing) hozott létre és műktetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a m༽osításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az elások minőségbeli javítása, új elásm༽ok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban.A pekingi operában négy fő előadótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általában több is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos előadóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az előadók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzően kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszéd, ének, tánc és harci készségüket, amik inkább szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághűek. E képességeken túl az előadókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az előadóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhatóak áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjában több mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat.A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, Csiang Csing (Jiang Qing) hozott létre és működtetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a módosításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az előadások minőségbeli javítása, új előadásmódok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
- A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban. A pekingi operában négy fő előadótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általában több is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos előadóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az előadók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzően kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszéd, ének, tánc és harci készségüket, amik inkább szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághűek. E képességeken túl az előadókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az előadóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhatóak áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjában több mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat. A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, hozott létre és működtetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a módosításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az előadások minőségbeli javítása, új előadásmódok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlᔝött ki teljesen és vált elismert m𗇺jjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban műktek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, tová elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban.A pekingi opern négy fő elótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általn t is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos elóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az elók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzᔞn kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszຝ, ének, tánc és harci készségüket, amik ink szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághk. E képességeken túl az elókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az elóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhat༺k áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjn t mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat.A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, Csiang Csing (Jiang Qing) hozott létre és műktetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a m༽osításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az elások minőségbeli javítása, új elásm༽ok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban.A pekingi operában négy fő előadótípus szerepel, seng (sheng), tan (dan), csing (jing) és csou (chou). Egy-egy társulatban általában több is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos előadóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az előadók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzően kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszéd, ének, tánc és harci készségüket, amik inkább szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághűek. E képességeken túl az előadókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az előadóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje hszipi (xipi) és erhuang (erhuang) stílusú. A dallamok között megtalálhatóak áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjában több mint 1400 darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat.A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit Mao Ce-tung (Mao Zedong) felesége, Csiang Csing (Jiang Qing) hozott létre és működtetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a módosításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az előadások minőségbeli javítása, új előadásmódok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak. (hu)
|
| rdfs:comment
|
- A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlᔝött ki teljesen és vált elismert m𗇺jjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. (hu)
- A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és Tiencsinben (Tianjinban), délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlᔝött ki teljesen és vált elismert m𗇺jjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. (hu)
- <api batchcomplete="">A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin:Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. (hu)
|
.jpg){kind=link}
