| dbo:abstract
|
- A Stanford-tórusz egyelőre csak papíron létező, megközelítőleg tízezer lakos befogadására alkalmas . Legfőbb alkotóeleme az 1,6 km átmérőjű tórusz vagy fánk alakú gyűrű, amely percenként tesz meg egy fordulatot, és így a centrifugális erőt használja előidézésére. Ez a gyűrű belsejében, a külső héj mentén jelentkezik. A természetes megvilágításról napfényt közvetítő tükörrendszer gondoskodik. A gyűrű számos „küllővel” csatlakozik a központi „kerékagyhoz”, amelyek egyben szállítóeszközként is működnek a gyűrű és a középpont között. Utóbbit központi elhelyezkedése révén csak minimális mértékben érinti a létrehozott mesterséges gravitáció, és így űrkikötőként is kiválóan használható. A középpont tengelyéhez csatlakoztatott, ellentétesen forgó modulban pedig bármilyen zéró gravitációs ipari tevékenység végezhető. Tényleges lakóhelyként a tórusz belseje használható, amely ahhoz elég nagy, hogy „természetes” környezetet is ki lehessen alakítani benne. Egy hosszú és szűk, egyenes gleccservölgyhöz lenne hasonlatos, amelynek mindkét vége felkunkorodik. A terület egy részén földművelés folytatható, így a népsűrűség egy jól belakott kertvárosénak felelhet meg. A Stanford-tórusz ötletét a NASA 1975-ös Summer Study-ja (kb. „nyári tanulmányok”) során vetették fel, amikor is leendő űrbéli kolóniákhoz kutattak különböző tervezeteket (a tórusz alternatívájaként később felvetette a saját maga által „Island One” névre keresztelt Bernal-gömb ötletét is). A „Stanford-tórusz” elnevezés tehát csak a tervezetnek ezt a konkrét változatát jelöli, mivel a forgó, gyűrű alakú űrállomás ötletét korábban már Wernher von Braun is felvetette 1952-ben. (hu)
- A Stanford-tórusz egyelőre csak papíron létező, megközelítőleg tízezer lakos befogadására alkalmas . Legfőbb alkotóeleme az 1,6 km átmérőjű tórusz vagy fánk alakú gyűrű, amely percenként tesz meg egy fordulatot, és így a centrifugális erőt használja előidézésére. Ez a gyűrű belsejében, a külső héj mentén jelentkezik. A természetes megvilágításról napfényt közvetítő tükörrendszer gondoskodik. A gyűrű számos „küllővel” csatlakozik a központi „kerékagyhoz”, amelyek egyben szállítóeszközként is működnek a gyűrű és a középpont között. Utóbbit központi elhelyezkedése révén csak minimális mértékben érinti a létrehozott mesterséges gravitáció, és így űrkikötőként is kiválóan használható. A középpont tengelyéhez csatlakoztatott, ellentétesen forgó modulban pedig bármilyen zéró gravitációs ipari tevékenység végezhető. Tényleges lakóhelyként a tórusz belseje használható, amely ahhoz elég nagy, hogy „természetes” környezetet is ki lehessen alakítani benne. Egy hosszú és szűk, egyenes gleccservölgyhöz lenne hasonlatos, amelynek mindkét vége felkunkorodik. A terület egy részén földművelés folytatható, így a népsűrűség egy jól belakott kertvárosénak felelhet meg. A Stanford-tórusz ötletét a NASA 1975-ös Summer Study-ja (kb. „nyári tanulmányok”) során vetették fel, amikor is leendő űrbéli kolóniákhoz kutattak különböző tervezeteket (a tórusz alternatívájaként később felvetette a saját maga által „Island One” névre keresztelt Bernal-gömb ötletét is). A „Stanford-tórusz” elnevezés tehát csak a tervezetnek ezt a konkrét változatát jelöli, mivel a forgó, gyűrű alakú űrállomás ötletét korábban már Wernher von Braun is felvetette 1952-ben. (hu)
|
