| dbo:abstract
|
- A hagyományos nyelvtan értelmezésében a szófaj szavak osztálya, amelybe ezeket morfológiai szempontból előfordulásaik szokásos vagy lehetséges alakjuk alapján, szintaktikai szempontból az előbbihez kötött szokásos vagy lehetséges mondatbeli szerepük vagy ennek hiánya alapján, szemantikai szempontból pedig lexikális jelentésük típusa alapján sorolják be. Az első grammatikai szempont, a morfológiai, azt veszi figyelembe, hogy a szó vehet-e fel toldalékokat, – és ha igen, milyeneket. Ennek alapján meg lehet különböztetni, – legalábbis egyes nyelvekben, – például egyrészt a kötőszókat, melyek nem vehetnek fel toldalékokat, a főnevektől és az igéktől, másrészt a két utóbbi szófajt aszerint, hogy milyen toldalékokat vehetnek fel. A második grammatikai kritérium, a szintaktikai, arra vonatkozik, hogy a szónak lehet-e mondatbeli szerepe, és ha igen, milyen (mondatrészi vagy egyéb), lehetnek-e bővítményei, és ezek mifélék lehetnek. Ilyen tekintetben különbözik például egyrészt a hangutánzó szó, melynek szokásosan nem lehet mondatbeli szerepe, az igétől és a névutótól, melyeknek lehet mondattani szerepük, másrészt pedig a két utóbbi szófaj, melyek közül csak az első lehet mondatrész (állítmány), és lehet például határozója, a második pedig nem lehet mondatrész, csak viszonyszó a szószerkezetben. A harmadik kritérium, – a lexikai jelentés típusa –, olyan meghatározásokra vonatkozik, mint az, hogy a főnév élőlényt, képzeletbeli lényt, élettelen tárgyat vagy gondolati dolgot nevez meg; a melléknév ilyenek tulajdonságát fejezi ki; az ige cselekvést, történést, létezést fejez ki stb. Az utóbbi szempontot egyes nyelvészek hagyományosan a többivel legalább egyenrangúnak tekintik, mások másodlagosnak a grammatikai szempontokhoz viszonyítva, megint mások pedig mellőzendőnek. A lexikális jelentés figyelembe vételének ellenzői azzal érvelnek, hogy ez nem tudományos, hanem intuíción alapuló. Az ige fenti meghatározásába például főnevek is beleférnek, és ugyanazt a jelentést különböző nyelvek teljesen különböző szófajjal vagy szerkezettel fejezhetik ki, pl. (franciául) j’ai sommeil (főnév által kifejezett tárgyas szerkezet, szó szerint ’én birtokolok álmosságot’) vs. (magyarul) ’álmos vagyok’ (mellékneves névszói állítmány). Akár elfogadják, akár nem a lexikális jelentés kritériumát, általános nézet az, hogy a szófajokat vonások együttese jellemzi: Eifring – Theil 2005 szerint „szemantikai és grammatikai tulajdonságok keveréke”; Bokor 2007 szerint „négyféle tulajdonság […] együttesen és kölcsönösen: a toldalékfelvevő képesség, a mondatbeli felhasználhatóság, a bővíthetőség és a szótári jelentés típusa”; Kenesei 2006 szerint „instrukciók, utasítások sora arra, hogy az adott szótári elem milyen végződéseket vegyen vagy vehet fel, illetve milyen szintaktikai pozíciókat foglalhat el”. (hu)
- A hagyományos nyelvtan értelmezésében a szófaj szavak osztálya, amelybe ezeket morfológiai szempontból előfordulásaik szokásos vagy lehetséges alakjuk alapján, szintaktikai szempontból az előbbihez kötött szokásos vagy lehetséges mondatbeli szerepük vagy ennek hiánya alapján, szemantikai szempontból pedig lexikális jelentésük típusa alapján sorolják be. Az első grammatikai szempont, a morfológiai, azt veszi figyelembe, hogy a szó vehet-e fel toldalékokat, – és ha igen, milyeneket. Ennek alapján meg lehet különböztetni, – legalábbis egyes nyelvekben, – például egyrészt a kötőszókat, melyek nem vehetnek fel toldalékokat, a főnevektől és az igéktől, másrészt a két utóbbi szófajt aszerint, hogy milyen toldalékokat vehetnek fel. A második grammatikai kritérium, a szintaktikai, arra vonatkozik, hogy a szónak lehet-e mondatbeli szerepe, és ha igen, milyen (mondatrészi vagy egyéb), lehetnek-e bővítményei, és ezek mifélék lehetnek. Ilyen tekintetben különbözik például egyrészt a hangutánzó szó, melynek szokásosan nem lehet mondatbeli szerepe, az igétől és a névutótól, melyeknek lehet mondattani szerepük, másrészt pedig a két utóbbi szófaj, melyek közül csak az első lehet mondatrész (állítmány), és lehet például határozója, a második pedig nem lehet mondatrész, csak viszonyszó a szószerkezetben. A harmadik kritérium, – a lexikai jelentés típusa –, olyan meghatározásokra vonatkozik, mint az, hogy a főnév élőlényt, képzeletbeli lényt, élettelen tárgyat vagy gondolati dolgot nevez meg; a melléknév ilyenek tulajdonságát fejezi ki; az ige cselekvést, történést, létezést fejez ki stb. Az utóbbi szempontot egyes nyelvészek hagyományosan a többivel legalább egyenrangúnak tekintik, mások másodlagosnak a grammatikai szempontokhoz viszonyítva, megint mások pedig mellőzendőnek. A lexikális jelentés figyelembe vételének ellenzői azzal érvelnek, hogy ez nem tudományos, hanem intuíción alapuló. Az ige fenti meghatározásába például főnevek is beleférnek, és ugyanazt a jelentést különböző nyelvek teljesen különböző szófajjal vagy szerkezettel fejezhetik ki, pl. (franciául) j’ai sommeil (főnév által kifejezett tárgyas szerkezet, szó szerint ’én birtokolok álmosságot’) vs. (magyarul) ’álmos vagyok’ (mellékneves névszói állítmány). Akár elfogadják, akár nem a lexikális jelentés kritériumát, általános nézet az, hogy a szófajokat vonások együttese jellemzi: Eifring – Theil 2005 szerint „szemantikai és grammatikai tulajdonságok keveréke”; Bokor 2007 szerint „négyféle tulajdonság […] együttesen és kölcsönösen: a toldalékfelvevő képesség, a mondatbeli felhasználhatóság, a bővíthetőség és a szótári jelentés típusa”; Kenesei 2006 szerint „instrukciók, utasítások sora arra, hogy az adott szótári elem milyen végződéseket vegyen vagy vehet fel, illetve milyen szintaktikai pozíciókat foglalhat el”. (hu)
|
