| dbo:abstract
|
- A szentáldozás vagy áldozás a keresztény eucharisztia szentségi jegyeiben való részesülés és így Krisztussal való egyesülés (communio). Így hívják a katolikus egyházban Krisztus testének és vérének vételét az Oltáriszentségben. Az áldozás helye mindig a templom, vagy az a szent hely volt, hol a szentmise-áldozatot bemutatták. Az áldozás ideje rendesen azonos a mise-áldozat bemutatásának idejével; de a szükség és a körülmények szerint azonkívül is lehet áldozni. Az áldozás a latin szertartásban egy szín alatt, a keleti szertartásokban két szín alatt történik. Az áldozás a Krisztussal való legbensőbb lelki egyesülés, a kegyelmek bőséges forrása, s így a katolikus keresztény életnek nélkülözhetetlen tényezője. Ezért minden katolikus hívőnek, kötelessége évenként legalább egyszer és pedig húsvét táján áldoznia. E szentségi vételre csak megkeresztelt, s még a földön zarándokló ember képes; tehát sem pogány, sem halott szentségi módon nem áldozhat. Az Oltáriszentség méltó vételére azonkívül szükséges a kegyelem állapota is, mert az Oltáriszentség az élők szentsége. Súlyos bűn esetén nem elegendő az áldozás előtt a tökéletes bűnbánat, hanem megkívántatik a szentségi gyónás. A tudatosan halálos bűn állapotában végzett áldozást méltatlan áldozásnak nevezzük, ami szentségtörés és súlyos bűn. A megfelelő áldozáshoz a kegyelmi állapoton kívül szükséges a helyes szándék és az előkészület. Testi előkészületként súlyos bűn alatt kötelező éjféltől kezdve minden ételtől és italtól való tartózkodás (szentségi böjt). A gyakori vagy akár mindennapi áldozás nincs különösebb előkészülethez vagy feltételhez kötve, mint a húsvéti áldozás. Minden katolikus hívő, aki a megkülönböztetés korát elérte, köteles legalább évente egyszer, még pedig húsvét táján megáldozni. Ez a parancs a gyermekeket is kötelezi, mihelyt az Oltáriszentséget a közönséges kenyértől meg tudják különböztetni, s a hit alapvető igazságaiban oktatást nyertek. Naponta csak egyszer szabad áldozni, kivéve ha az áldozó utána halálveszélybe kerülne, vagy az Oltáriszentséget megszentségtelenítéstől kellene megmentenie. Az áldozás ideje: bármikor, amikor misézni szabad. Nagypénteken csak a haldoklók áldozhatnak; nagyszombaton pedig csak a szentmisében és közvetlenül utána szabad áldozni. Első áldozás az az ünnepélyes aktus, amikor a gyermekek először részesülnek az Oltáriszentség vételében. (hu)
- A szentáldozás vagy áldozás a keresztény eucharisztia szentségi jegyeiben való részesülés és így Krisztussal való egyesülés (communio). Így hívják a katolikus egyházban Krisztus testének és vérének vételét az Oltáriszentségben. Az áldozás helye mindig a templom, vagy az a szent hely volt, hol a szentmise-áldozatot bemutatták. Az áldozás ideje rendesen azonos a mise-áldozat bemutatásának idejével; de a szükség és a körülmények szerint azonkívül is lehet áldozni. Az áldozás a latin szertartásban egy szín alatt, a keleti szertartásokban két szín alatt történik. Az áldozás a Krisztussal való legbensőbb lelki egyesülés, a kegyelmek bőséges forrása, s így a katolikus keresztény életnek nélkülözhetetlen tényezője. Ezért minden katolikus hívőnek, kötelessége évenként legalább egyszer és pedig húsvét táján áldoznia. E szentségi vételre csak megkeresztelt, s még a földön zarándokló ember képes; tehát sem pogány, sem halott szentségi módon nem áldozhat. Az Oltáriszentség méltó vételére azonkívül szükséges a kegyelem állapota is, mert az Oltáriszentség az élők szentsége. Súlyos bűn esetén nem elegendő az áldozás előtt a tökéletes bűnbánat, hanem megkívántatik a szentségi gyónás. A tudatosan halálos bűn állapotában végzett áldozást méltatlan áldozásnak nevezzük, ami szentségtörés és súlyos bűn. A megfelelő áldozáshoz a kegyelmi állapoton kívül szükséges a helyes szándék és az előkészület. Testi előkészületként súlyos bűn alatt kötelező éjféltől kezdve minden ételtől és italtól való tartózkodás (szentségi böjt). A gyakori vagy akár mindennapi áldozás nincs különösebb előkészülethez vagy feltételhez kötve, mint a húsvéti áldozás. Minden katolikus hívő, aki a megkülönböztetés korát elérte, köteles legalább évente egyszer, még pedig húsvét táján megáldozni. Ez a parancs a gyermekeket is kötelezi, mihelyt az Oltáriszentséget a közönséges kenyértől meg tudják különböztetni, s a hit alapvető igazságaiban oktatást nyertek. Naponta csak egyszer szabad áldozni, kivéve ha az áldozó utána halálveszélybe kerülne, vagy az Oltáriszentséget megszentségtelenítéstől kellene megmentenie. Az áldozás ideje: bármikor, amikor misézni szabad. Nagypénteken csak a haldoklók áldozhatnak; nagyszombaton pedig csak a szentmisében és közvetlenül utána szabad áldozni. Első áldozás az az ünnepélyes aktus, amikor a gyermekek először részesülnek az Oltáriszentség vételében. (hu)
|
