| dbo:abstract
|
- Az 1987-es Formula–1-es szezon volt a 38. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1987. április 12-étől november 15-éig tartott. A turbómotorok által leadott teljesítmény kezdett ellenőrizhetetlenné válni, egyes erőforrások már 1500 lóerőre is képesek voltak, de ez a megbízhatóság kárára ment. A versenyeken az edzéseken használthoz képest kisebb teljesítményű motorral álltak rajthoz a csaptok. Döntés született, hogy 1989-től betiltják a turbómotorokat, és 3.5 literes lökettérfogat-korlátozást vezetnek be. (1966 óta, amikor bevezették a 3 literes szabványt, ez volt a legjelentősebb formula-módosítás.) Akkora volt a különbség a hagyományos, atmoszferikus nyomáson működő motorokat használó csapatok hátránya, hogy a két átmeneti évre létrehozták számukra az „Atmo” kategóriát, a . Az évet a Williams két versenyzője, Nelson Piquet és Nigel Mansell uralta. Utóbbi állt jobban az idény nagy részében, de sorozatos kiesések nehezítették a dolgát, és csapattársa átvette a vezetést az összetettben. Még behozható volt a hátránya, amikor a japán nagydíjon balesetet szenvedett, és nem tudott rajthoz állni az utolsó két versenyen. Piquetnek így az is belefért, hogy mindkét hátralevő viadalon kiessen, így is világbajnok lett. A vb harmadik helyét az utolsó Lotusos évében addigi legjobb eredményét elérő Ayrton Senna szerezte meg. A legjobb csapat a Williams lett, megelőzve a McLarent. A szívómotoros autók Colin Chapman-kupáját a Tyrrell nyerte meg, a legjobb nem turbós versenyzőnek járó Jim Clark-kupa győztese Jonathan Palmer lett. (Jellemző, hogy a Tyrrell 11 pontja csak a 6. helyre volt elég, míg Palmer az első tízbe sem fért be.) Ez volt a Formula–1 történetének eddigi egyetlen olyan szezonja, amelyben az abszolút sorrend mellett külön kategóriát is értékeltek. (hu)
- Az 1987-es Formula–1-es szezon volt a 38. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1987. április 12-étől november 15-éig tartott. A turbómotorok által leadott teljesítmény kezdett ellenőrizhetetlenné válni, egyes erőforrások már 1500 lóerőre is képesek voltak, de ez a megbízhatóság kárára ment. A versenyeken az edzéseken használthoz képest kisebb teljesítményű motorral álltak rajthoz a csaptok. Döntés született, hogy 1989-től betiltják a turbómotorokat, és 3.5 literes lökettérfogat-korlátozást vezetnek be. (1966 óta, amikor bevezették a 3 literes szabványt, ez volt a legjelentősebb formula-módosítás.) Akkora volt a különbség a hagyományos, atmoszferikus nyomáson működő motorokat használó csapatok hátránya, hogy a két átmeneti évre létrehozták számukra az „Atmo” kategóriát, a . Az évet a Williams két versenyzője, Nelson Piquet és Nigel Mansell uralta. Utóbbi állt jobban az idény nagy részében, de sorozatos kiesések nehezítették a dolgát, és csapattársa átvette a vezetést az összetettben. Még behozható volt a hátránya, amikor a japán nagydíjon balesetet szenvedett, és nem tudott rajthoz állni az utolsó két versenyen. Piquetnek így az is belefért, hogy mindkét hátralevő viadalon kiessen, így is világbajnok lett. A vb harmadik helyét az utolsó Lotusos évében addigi legjobb eredményét elérő Ayrton Senna szerezte meg. A legjobb csapat a Williams lett, megelőzve a McLarent. A szívómotoros autók Colin Chapman-kupáját a Tyrrell nyerte meg, a legjobb nem turbós versenyzőnek járó Jim Clark-kupa győztese Jonathan Palmer lett. (Jellemző, hogy a Tyrrell 11 pontja csak a 6. helyre volt elég, míg Palmer az első tízbe sem fért be.) Ez volt a Formula–1 történetének eddigi egyetlen olyan szezonja, amelyben az abszolút sorrend mellett külön kategóriát is értékeltek. (hu)
|
