| dbo:abstract
|
- Bartók Béla a II. hegedűversenyét (Sz. 112, BB 117) – amely 1937 augusztusa és 1938. december 31. között készült – tartotta egyetlen hegedűversenyének. Amit ma I. hegedűversenyként ismerünk, az egy korai, kéttételes mű, melyet csak halála után adtak közre. Egyes kutatók szerint a mű a variációs művészet szinte felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye. A versenymű, amely a klasszikus háromtételes, gyors-lassú-gyors felépítést követi, híven őrzi Bartók művészetének valamennyi jellegzetes vonását, köztük a szerkesztés szigorú következetességét és a dallamalkotás összetéveszthetetlenül egyedi technikáját. Bartók dallamai megtartják a népzene egyszerű fordulatait, mégis végtelenül érzékenyek, választékosak és kifejezőek. A versenymű két szélső tétele szoros kapcsolatban áll egymással. A II. hegedűverseny valójában egyetlen, megbonthatatlan tartalmi egységbe foglalt variációs mű, ahol a nyitótétel páros ütemmutatója a fináléban páratlan ütemmé változik, a bevezető tétel hagyományos szonátaformája a befejezésnél táncos forgataggá, alakul. Zenei anyagukat egységbe foglalja a dallam-, a harmóniavilág és a formai megoldások rokonsága. A hegedű, mint dallamvivő hangszer különösen a variációs második tételben jut méltó szerephez. A műben sok a verbunkos elem, ami egyébként Bartók e korszakának egyik jellegzetessége. A mű hangszerelése a hegedűversenyek között egyedülállóan virtuóz és rendkívül igényes. A hangszín-effektusok és a sok különleges, kevert hangzás miatt a darab kemény próbaköve nemcsak a hegedűsöknek, hanem a zenekaroknak és a karmestereknek is. Idézhetnénk a sul ponticello színek fölött vibráló cseleszta-hárfa hangzatokat az első tételből, a második tétel (és az egész mű) kivételes timpanihasználatát, az utolsó tétel gomolygásait és rézfúvósait, a zsebkéssel megpöccintett cintányér sistergését. Mindez azonban nem öncélú hangszerelési bravúrok sorozata, hanem ha Bartók szerzői elképzelései megvalósulnak, akkor maga a hangzás is a mű kifejezésének részévé válik. A mű időtartama kb. 35 perc. (hu)
- Bartók Béla a II. hegedűversenyét (Sz. 112, BB 117) – amely 1937 augusztusa és 1938. december 31. között készült – tartotta egyetlen hegedűversenyének. Amit ma I. hegedűversenyként ismerünk, az egy korai, kéttételes mű, melyet csak halála után adtak közre. Egyes kutatók szerint a mű a variációs művészet szinte felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye. A versenymű, amely a klasszikus háromtételes, gyors-lassú-gyors felépítést követi, híven őrzi Bartók művészetének valamennyi jellegzetes vonását, köztük a szerkesztés szigorú következetességét és a dallamalkotás összetéveszthetetlenül egyedi technikáját. Bartók dallamai megtartják a népzene egyszerű fordulatait, mégis végtelenül érzékenyek, választékosak és kifejezőek. A versenymű két szélső tétele szoros kapcsolatban áll egymással. A II. hegedűverseny valójában egyetlen, megbonthatatlan tartalmi egységbe foglalt variációs mű, ahol a nyitótétel páros ütemmutatója a fináléban páratlan ütemmé változik, a bevezető tétel hagyományos szonátaformája a befejezésnél táncos forgataggá, alakul. Zenei anyagukat egységbe foglalja a dallam-, a harmóniavilág és a formai megoldások rokonsága. A hegedű, mint dallamvivő hangszer különösen a variációs második tételben jut méltó szerephez. A műben sok a verbunkos elem, ami egyébként Bartók e korszakának egyik jellegzetessége. A mű hangszerelése a hegedűversenyek között egyedülállóan virtuóz és rendkívül igényes. A hangszín-effektusok és a sok különleges, kevert hangzás miatt a darab kemény próbaköve nemcsak a hegedűsöknek, hanem a zenekaroknak és a karmestereknek is. Idézhetnénk a sul ponticello színek fölött vibráló cseleszta-hárfa hangzatokat az első tételből, a második tétel (és az egész mű) kivételes timpanihasználatát, az utolsó tétel gomolygásait és rézfúvósait, a zsebkéssel megpöccintett cintányér sistergését. Mindez azonban nem öncélú hangszerelési bravúrok sorozata, hanem ha Bartók szerzői elképzelései megvalósulnak, akkor maga a hangzás is a mű kifejezésének részévé válik. A mű időtartama kb. 35 perc. (hu)
|
