| dbo:abstract
|
- Az AS–500D a NASA Saturn V rakétájának működőképes prototípusa volt, amelyet arra használtak, hogy felmérjék a rakétafokozatok viselkedését, elsősorban a vibrációt, amelynek a majd későbbi repülőképes példányok voltak kitéve a felbocsátások során. Ez volt a legelső életnagyságú óriásrakéta, amelyet a Marshall Űrközpontban építettek az Apollo-programban. Az AS–500D, karöltve az AS–500F-fel volt az az előkészítő lépcső a rakétafejlesztésben, amellyel a végleges, repülésre kész rakétákat előkészítették működési, illetve repülésre való előkészítési (összességében műveleti) oldalról. Az óriásrakéta tesztelésére felépítettek egy öt lépcsőből álló tesztsorozatot, amelynek negyedik lépése volt, hogy hogyan viselkedik a rakéta szerkezete működés közben. Erre a célra az alabamai Marshall Űrközpontban építettek egy próbapadot, amelyre felszerelve az egyes rakétafokozatokat, vagy akár az egész űrszerelvényt, vizsgálhatták az azt érő hatásokat A tesztnek nem volt része az Apollo űrhajó, vagy a holdkomp bevonása, ezért a próbák során mindkettő helyett tömeg és mérethű, de működésképtelen életnagyságú makettekkel helyettesítették az igazi példányokat. A tesztek három különböző formában mentek végbe: előbb csak a rakéta harmadik fokozatával és az űrhajómakettekkel végeztek hajtómű indításokat, majd a második lépcsőben a második fokozatot is felszerelték a próbapadra és azt a repülési fázist tesztelték, amikor az első fokozat már levált, a harmadik lépcsőben a teljes kiépítésű rakéta volt a próbapadra vonva és a start és közvetlen azt követő viselkedést szimulálták. A próbák során a rakétát hidropneumatikus tartógerendákra rögzítették és rázóteszteknek vetették alá, valamint a beindított hajtóművekkel vizsgálták a szerkezetet érintő rezgéseket, illetve azt, hogy azok mennyire vannak egy-egy tűréshatáron belül, vagy kívül. Az összetett mérések során figyelték a rakéta hosszirányú, keresztirányú és torziós elváltozásait. Az első konfiguráció tesztjeit 1966. november 30-án kezdték, majd 1968 január-március során bonyolították le a próbák többségét. A II-es konfiguráció kisebb késéssel kezdődött, majd a III-as konfiguráció próbái 1967. augusztus 3-ig folytak, amelyek során összesen 450 órányi kvázi repülési idő gyűlt össze és 800 mérési pontról kaptak a mérnökök információkat. A tesztet a NASA sikeresnek ítélte, amely alapján következhetett a nagyrakéta első valós felszállása az űrbe, az Apollo–4 repülésen három hónappal később. (hu)
- Az AS–500D a NASA Saturn V rakétájának működőképes prototípusa volt, amelyet arra használtak, hogy felmérjék a rakétafokozatok viselkedését, elsősorban a vibrációt, amelynek a majd későbbi repülőképes példányok voltak kitéve a felbocsátások során. Ez volt a legelső életnagyságú óriásrakéta, amelyet a Marshall Űrközpontban építettek az Apollo-programban. Az AS–500D, karöltve az AS–500F-fel volt az az előkészítő lépcső a rakétafejlesztésben, amellyel a végleges, repülésre kész rakétákat előkészítették működési, illetve repülésre való előkészítési (összességében műveleti) oldalról. Az óriásrakéta tesztelésére felépítettek egy öt lépcsőből álló tesztsorozatot, amelynek negyedik lépése volt, hogy hogyan viselkedik a rakéta szerkezete működés közben. Erre a célra az alabamai Marshall Űrközpontban építettek egy próbapadot, amelyre felszerelve az egyes rakétafokozatokat, vagy akár az egész űrszerelvényt, vizsgálhatták az azt érő hatásokat A tesztnek nem volt része az Apollo űrhajó, vagy a holdkomp bevonása, ezért a próbák során mindkettő helyett tömeg és mérethű, de működésképtelen életnagyságú makettekkel helyettesítették az igazi példányokat. A tesztek három különböző formában mentek végbe: előbb csak a rakéta harmadik fokozatával és az űrhajómakettekkel végeztek hajtómű indításokat, majd a második lépcsőben a második fokozatot is felszerelték a próbapadra és azt a repülési fázist tesztelték, amikor az első fokozat már levált, a harmadik lépcsőben a teljes kiépítésű rakéta volt a próbapadra vonva és a start és közvetlen azt követő viselkedést szimulálták. A próbák során a rakétát hidropneumatikus tartógerendákra rögzítették és rázóteszteknek vetették alá, valamint a beindított hajtóművekkel vizsgálták a szerkezetet érintő rezgéseket, illetve azt, hogy azok mennyire vannak egy-egy tűréshatáron belül, vagy kívül. Az összetett mérések során figyelték a rakéta hosszirányú, keresztirányú és torziós elváltozásait. Az első konfiguráció tesztjeit 1966. november 30-án kezdték, majd 1968 január-március során bonyolították le a próbák többségét. A II-es konfiguráció kisebb késéssel kezdődött, majd a III-as konfiguráció próbái 1967. augusztus 3-ig folytak, amelyek során összesen 450 órányi kvázi repülési idő gyűlt össze és 800 mérési pontról kaptak a mérnökök információkat. A tesztet a NASA sikeresnek ítélte, amely alapján következhetett a nagyrakéta első valós felszállása az űrbe, az Apollo–4 repülésen három hónappal később. (hu)
|
