| dbo:abstract
|
- A fizika és annak az elektromossággal foglalkozó ága a távíró továbbfejlesztésével eljutott arra a felismerésre, hogy elektromossággal hangot lehet kelteni. Hangszórónak nevezzük azokat az elektronikai eszközöket, amelyek elektromos jelet hallható hanggá alakítanak. Számos nem elektromos hangtovábbító és -visszaadó eszközt is kikísérleteztek. Ilyen a csőben vezetett hang, a „hangtelefon” (régen például a hajókon használták), a klasszikus gramofon, stb. Az első kísérletek között szerepelt az az elképzelés, ami a hangvisszaadást egy tekercs hangfrekvenciás mágneses terébe helyezett rezgő (hangolt) lemezkékkel szerette volna megoldani. (Ezen az elven konstruálták később a hálózati frekvenciamérő műszereket.) Hasonló lehetett a megoldás a szájharmonika kialakításához, végső soron egy tekercsbe helyezett, kissé átalakított szájharmonikáról volt szó. Ehhez hasonlóan képzelték el a mikrofont is. Noha az elképzelés alapját a hang hullámokra való felbontása adta, és ez az elv önmagában működőképesnek tűnik, a kísérletek mégsem vezettek használható eredményre. Az első sikeres megoldások az elektromágnes működése alapján készültek. A fejlesztéseknek két fő iránya alakult ki. Az egyik mágneses elvű, azaz egy elektromágnesbe vezetett hangfrekvenciás jel hozza létre a változó mágneses erőteret, és ez hat egy , ennek mozgása hozza létre a hangot. A másik irányzatnál egy erős mágneses térben helyezik el a tekercset (sound coil), és erre a tekercsre ható erő hozza létre a nem mágneses membrán mozgását. Ezt dinamikus elvnek, vagy az angolszász irodalomban mozgótekercsesnek (moving coil) nevezzük. A hangszóró történetének hőskorában más működési elv még nemigen merült fel, noha készültek kristályhangszórók, hallgatók és egyéb egzotikus konstrukciók: minden más megoldás vagy gyengének vagy rossz minőségűnek bizonyult. (hu)
- A fizika és annak az elektromossággal foglalkozó ága a távíró továbbfejlesztésével eljutott arra a felismerésre, hogy elektromossággal hangot lehet kelteni. Hangszórónak nevezzük azokat az elektronikai eszközöket, amelyek elektromos jelet hallható hanggá alakítanak. Számos nem elektromos hangtovábbító és -visszaadó eszközt is kikísérleteztek. Ilyen a csőben vezetett hang, a „hangtelefon” (régen például a hajókon használták), a klasszikus gramofon, stb. Az első kísérletek között szerepelt az az elképzelés, ami a hangvisszaadást egy tekercs hangfrekvenciás mágneses terébe helyezett rezgő (hangolt) lemezkékkel szerette volna megoldani. (Ezen az elven konstruálták később a hálózati frekvenciamérő műszereket.) Hasonló lehetett a megoldás a szájharmonika kialakításához, végső soron egy tekercsbe helyezett, kissé átalakított szájharmonikáról volt szó. Ehhez hasonlóan képzelték el a mikrofont is. Noha az elképzelés alapját a hang hullámokra való felbontása adta, és ez az elv önmagában működőképesnek tűnik, a kísérletek mégsem vezettek használható eredményre. Az első sikeres megoldások az elektromágnes működése alapján készültek. A fejlesztéseknek két fő iránya alakult ki. Az egyik mágneses elvű, azaz egy elektromágnesbe vezetett hangfrekvenciás jel hozza létre a változó mágneses erőteret, és ez hat egy , ennek mozgása hozza létre a hangot. A másik irányzatnál egy erős mágneses térben helyezik el a tekercset (sound coil), és erre a tekercsre ható erő hozza létre a nem mágneses membrán mozgását. Ezt dinamikus elvnek, vagy az angolszász irodalomban mozgótekercsesnek (moving coil) nevezzük. A hangszóró történetének hőskorában más működési elv még nemigen merült fel, noha készültek kristályhangszórók, hallgatók és egyéb egzotikus konstrukciók: minden más megoldás vagy gyengének vagy rossz minőségűnek bizonyult. (hu)
|
