| dbo:abstract
|
- Az adminisztrátori rendszer Magyarországon a reformkorban egyike volt a közigazgatás egyik legtöbbet bírált kérdésének. Amikor a hivatalból méltósággá alakult át, szükségessé vált olyan tisztviselők kinevezése, akik ugyan a címmel nem rendelkeztek, de a főispáni hatáskört ténylegesen betöltsék. E tisztviselők voltak az adminisztrátorok, akik különösen az örökös vagy főpapi főispánokkal bíró vármegyékben már régebben is előfordultak. Alkotmányos jelentősége akkor lett ennek intézménynek, amikor a megyékben uralkodó ellenzékkel szemben a kormány a királyi kinevezésen alapuló hivatalokban keresett támaszt. A főispáni hatalom, mint az egyházi és világi főrendek kiváltsága sohasem válhatott a bécsi kormány eszközévé. Mihelyt Apponyi György, mint alkancellár az ügyek élére jutott, elhatározta, hogy a végrehajtó hatalmat a megyékben a királyi hivatalnokok által megerősíti. Minthogy a főispánok nagy része nem volt hajlandó megfelelni az 1844. november 11-ikei királyi leirat szabványainak, amennyiben azok állandó tartózkodást a megyében s teljes odaadást a kormány szándékai iránt róttak reájuk, 1845. június végéig 9 főispáni kinevezést v. áthelyezést és húsz adminisztrátori kinevezést kellett a kormánynak foganatosítania. Bár a kormánynak ez az eljárása az alkotmánnyal egyenesen nem ellenkezett, mivel már korábban is működött 8 adminisztrátor, lényegében felforgatta a rendi alkotmányt. Hiszen annak egyik fő jellemvonása az volt, hogy az arisztokrácia és a birtokos nemesség ne csak a törvényhozásban vegyen részt, hanem a végrehajtásban is. Éppen az a körülmény, hogy a megyékben minden felső beavatkozás nélkül kormányozhatott az uralkodó osztály, tette e hatóságot a régi törvények őrévé. A rendi társadalom helyébe az állami tisztviselő készül lépni, abban a korban, midőn alaposnak látszhatott a vélemény, hogy az államhatalom a magyarnak ellensége. Nem tagadható, hogy az egész berendezés nem tisztán sőt nem is főképen a közigazgatás érdekét tartja szem előtt, hanem a párttekintetet. E szempontból teljesen jogosult volt az ellenzék feljajdulása és tiltakozása ilynemű, az ország legfontosabb érdekeit illető, kérdéseknek tisztán a királyi prerogativából kifolyó módon, rendeleti úton való elintézése ellen. De a konzervatívok sem láthatták szívesen a változást. A főnemesi családokat sértette a hivatal elválasztása a méltóságtól, és a bürokráciának az arisztokrácia helyébe való léptetése. Ezek Majláth Antal főkancellárral élükön nyilvánosan vagy titkon mindent elkövettek az Apponyi-féle rendszer megbuktatására. József nádor sem nézte jó szemmel a hirtelen erőkifejtést. Széchenyi István azonnal kifejezte aggodalmait 1845. február 25-én Apponyihoz intézett levelében és azóta sem szűnt meg rosszallni a rendszer kifejtését. Az ellenzéki megyék pedig, élükön Pesttel, hol Kossuth, s Zalával, hol Deák volt a szóvivő, kezdettől fogva állást foglalnak az adminisztrátori intézmény mint sérelem ellen. A nemzet ébredése és erősödése épp akkor sok hazafiban megérlelte a meggyőződést, hogy a gyors és biztos haladás csak erős végrehajtó hatalomnak lehet műve. Ebben a pontban a centralisták (Eötvös, Szalay) tehát egyetértettek a kormánnyal. Az adminisztrátori rendszernek egyik végzetes következése volt, hogy hosszú időre ismét gyűlöletessé tette a közigazgatás államosításának eszméjét, és ismét a megyét állította oda az alkotmányos szabadság őrének. Nem tagadható, hogy az adminisztrátori rendszer – különösen eleinte – ért el bizonyos eredményeket. De némely adminisztrátornak, különösen a hontinak és biharinak erőszakoskodása egyre erősebben fellobbantotta az elégedetlenség tüzét. A régi ellenzéknek s a vele szövetséges konzervatív elemeknek sikerült az 1847-iki választások alkalmával meghiúsítani a kormánynak többségre jutását. Mivel pedig a többség nyerése volt az Apponyi legfőbb célja és az adminisztrátori rendszer is annak szolgált eszközéül, világos, hogy az ellenzéknek többségre jutása egyértelmű volt a rendszer bukásával. Ez ellen intézte Kossuth válaszfeliratában a legfőbb támadást. A kormány eljárásának rosszallása keresztül is ment a rendeknél. De mivel e rosszallásnak a király elé terjesztése egyértelmű lett volna az egész kormány elítélésével, az még egyszer kísérletet tett a többség megszerzésére. Visszavonást idézett elő az ellenzék soraiban és az adminisztrátori rendszer ünnepélyes elejtése által meg akarta nyugtatni a rendeket. De a kedélyeket lecsillapítani már nem volt könnyű feladat, s az adminisztrátori sérelem által felidézett izgalom egyik legfontosabb előkészítője volt a február végén uralomra jutó, a párizsi hírek által még fokozott forradalmi hangulatnak. (hu)
- Az adminisztrátori rendszer Magyarországon a reformkorban egyike volt a közigazgatás egyik legtöbbet bírált kérdésének. Amikor a hivatalból méltósággá alakult át, szükségessé vált olyan tisztviselők kinevezése, akik ugyan a címmel nem rendelkeztek, de a főispáni hatáskört ténylegesen betöltsék. E tisztviselők voltak az adminisztrátorok, akik különösen az örökös vagy főpapi főispánokkal bíró vármegyékben már régebben is előfordultak. Alkotmányos jelentősége akkor lett ennek intézménynek, amikor a megyékben uralkodó ellenzékkel szemben a kormány a királyi kinevezésen alapuló hivatalokban keresett támaszt. A főispáni hatalom, mint az egyházi és világi főrendek kiváltsága sohasem válhatott a bécsi kormány eszközévé. Mihelyt Apponyi György, mint alkancellár az ügyek élére jutott, elhatározta, hogy a végrehajtó hatalmat a megyékben a királyi hivatalnokok által megerősíti. Minthogy a főispánok nagy része nem volt hajlandó megfelelni az 1844. november 11-ikei királyi leirat szabványainak, amennyiben azok állandó tartózkodást a megyében s teljes odaadást a kormány szándékai iránt róttak reájuk, 1845. június végéig 9 főispáni kinevezést v. áthelyezést és húsz adminisztrátori kinevezést kellett a kormánynak foganatosítania. Bár a kormánynak ez az eljárása az alkotmánnyal egyenesen nem ellenkezett, mivel már korábban is működött 8 adminisztrátor, lényegében felforgatta a rendi alkotmányt. Hiszen annak egyik fő jellemvonása az volt, hogy az arisztokrácia és a birtokos nemesség ne csak a törvényhozásban vegyen részt, hanem a végrehajtásban is. Éppen az a körülmény, hogy a megyékben minden felső beavatkozás nélkül kormányozhatott az uralkodó osztály, tette e hatóságot a régi törvények őrévé. A rendi társadalom helyébe az állami tisztviselő készül lépni, abban a korban, midőn alaposnak látszhatott a vélemény, hogy az államhatalom a magyarnak ellensége. Nem tagadható, hogy az egész berendezés nem tisztán sőt nem is főképen a közigazgatás érdekét tartja szem előtt, hanem a párttekintetet. E szempontból teljesen jogosult volt az ellenzék feljajdulása és tiltakozása ilynemű, az ország legfontosabb érdekeit illető, kérdéseknek tisztán a királyi prerogativából kifolyó módon, rendeleti úton való elintézése ellen. De a konzervatívok sem láthatták szívesen a változást. A főnemesi családokat sértette a hivatal elválasztása a méltóságtól, és a bürokráciának az arisztokrácia helyébe való léptetése. Ezek Majláth Antal főkancellárral élükön nyilvánosan vagy titkon mindent elkövettek az Apponyi-féle rendszer megbuktatására. József nádor sem nézte jó szemmel a hirtelen erőkifejtést. Széchenyi István azonnal kifejezte aggodalmait 1845. február 25-én Apponyihoz intézett levelében és azóta sem szűnt meg rosszallni a rendszer kifejtését. Az ellenzéki megyék pedig, élükön Pesttel, hol Kossuth, s Zalával, hol Deák volt a szóvivő, kezdettől fogva állást foglalnak az adminisztrátori intézmény mint sérelem ellen. A nemzet ébredése és erősödése épp akkor sok hazafiban megérlelte a meggyőződést, hogy a gyors és biztos haladás csak erős végrehajtó hatalomnak lehet műve. Ebben a pontban a centralisták (Eötvös, Szalay) tehát egyetértettek a kormánnyal. Az adminisztrátori rendszernek egyik végzetes következése volt, hogy hosszú időre ismét gyűlöletessé tette a közigazgatás államosításának eszméjét, és ismét a megyét állította oda az alkotmányos szabadság őrének. Nem tagadható, hogy az adminisztrátori rendszer – különösen eleinte – ért el bizonyos eredményeket. De némely adminisztrátornak, különösen a hontinak és biharinak erőszakoskodása egyre erősebben fellobbantotta az elégedetlenség tüzét. A régi ellenzéknek s a vele szövetséges konzervatív elemeknek sikerült az 1847-iki választások alkalmával meghiúsítani a kormánynak többségre jutását. Mivel pedig a többség nyerése volt az Apponyi legfőbb célja és az adminisztrátori rendszer is annak szolgált eszközéül, világos, hogy az ellenzéknek többségre jutása egyértelmű volt a rendszer bukásával. Ez ellen intézte Kossuth válaszfeliratában a legfőbb támadást. A kormány eljárásának rosszallása keresztül is ment a rendeknél. De mivel e rosszallásnak a király elé terjesztése egyértelmű lett volna az egész kormány elítélésével, az még egyszer kísérletet tett a többség megszerzésére. Visszavonást idézett elő az ellenzék soraiban és az adminisztrátori rendszer ünnepélyes elejtése által meg akarta nyugtatni a rendeket. De a kedélyeket lecsillapítani már nem volt könnyű feladat, s az adminisztrátori sérelem által felidézett izgalom egyik legfontosabb előkészítője volt a február végén uralomra jutó, a párizsi hírek által még fokozott forradalmi hangulatnak. (hu)
|
