| dbo:abstract
|
- Az országban uralkodó politikai zűrzavar az első világháború lezárásával sem szűnt meg. Albánia nem rendelkezett önálló, elismert kormányzattal, és az albánok nem minden ok nélkül ismét attól tarthattak, hogy szomszédaik bekebelezik hazájukat. Az olasz hadsereg továbbra sem vonult ki az általa ellenőrzött középső területekről, a szerbek Észak-Albánia elfoglalását tervezték, a görögök pedig a Dél-Albánia feletti hatalmat áhították. Az 1918 decemberében Durrësban összeült albán nemzetgyűlés küldöttséget menesztett a párizsi békekonferenciára, de a tárgyaló felek visszautasították Albánia hivatalos részvételét a tanácskozáson. Ezek után az ország vezetői egyre inkább hajlottak az olasz protektorátus elfogadására, akár egy olasz herceg trónra ültetése árán is, amennyiben ez lett volna a biztosítéka területi integritásuk megőrzésének. Mindeközben szerb csapatok vezettek támadásokat a határvidéken élő albán települések ellen, jóllehet, albán szabadcsapatok tevékenykedtek Szerbiában és Montenegróban is. 1920 januárjában a párizsi béketárgyalások résztvevői közül Nagy-Britannia, Franciaország és Görögország – az éppen távol lévő Amerikai Egyesült Államok és az albánok háta mögött – megegyezett Albánia felosztásáról Olaszország, Szerbia és Görögország között. Az albánok lépéskényszerbe kerültek, s még ugyanabban a hónapban Lushnja városában összehívták a nemzetgyűlést, amelyen visszautasították a békekongresszus döntését és fegyveres honvédő harcba hívták az albánokat. A lushnjai kongresszus a négy tagból álló Legfelsőbb Tanácsot nevezte ki az ország élére, ugyanakkor megalakult a kétkamarás albán parlament. Az alsóházba minden 12 ezer szavazópolgár bejuttathatott egy képviselőt, illetve az egyesült államokbeli albán közösség is delegálhatott egy küldöttet. A felsőház tagjai rangjuk alapján nyerték el mandátumukat. Február 20-án az adminisztráció a fővárosnak kijelölt Tiranába költözött. 1920 márciusában Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök elismerte a független Albániát és képviseletet nyitott az országban. Közbelépésére a párizsi békekonferencia határozatainak végrehajtását felfüggesztették, és 1920 decemberében a Népszövetség is teljes jogú tagként ismerte el Albániát. E függetlenség azonban továbbra is ingatag lábakon állt. Az ország pontos határait továbbra sem állapították meg, szerb csapatok állomásoztak Albánia északkeleti területein, a középső országrészt pedig Olaszország tartotta megszállás alatt. 1920. május 20-án az ország vezetői „El a kezekkel Vlorától!” jelszóval ismét fegyverbe szólították az albánokat. A harcokat követően az olaszok július 2-án kiürítették a várost, de az 1915-ös londoni egyezmény értelmében szeptember 2-án Albánia formálisan Olaszország használatában hagyta a Sazan-szigetet. 1920. június 21-én hivatalosan is feloszlatták a francia protektorátussal létrehozott, valójában már 1918-ban összeomlott . Belgrád északkeleten 1921. július 17-én (wd) mirdita nemzetségfőt állította a szerb megszállás alatt álló területekből kialakított Mirditai Köztársaság élére (Prizren fővárossal). Végül 1921 novemberében egy brit–francia–olasz–japán összetételű népszövetségi bizottság állt fel, amely visszaállította Albánia 1913-as határait, s november 20-án a Mirditai Köztársaság is megszűnt. Ezzel a lépéssel Albánia nemzetközi helyzete stabilizálódott. Társadalmi és gazdasági helyzet • Az első világháborús megszállásokból kikapaszkodó Albánia Európa páriájaként tekintett a jövőbe. Egymillió lakosa három nagy felekezetre és két főbb társadalmi csoportra oszlott: a félfeudális privilégiumokkal rendelkező földesurakéra (bégekére) és a szegénysorban tengődő alávetettekére. A földbirtokos réteg célja az volt, hogy előjogait megőrizve továbbra is élvezze a csak neki járó társadalmi előnyöket, de vele szemben a vidék parasztsága hangjára találva tiltakozásba kezdett. A bégekből álló kormányzat északon csak Shkodra városát és környékét tartotta ellenőrzése alatt, a hegyvidéki nemzetségek pedig gyanakodva szemlélték az adminisztráció ténykedését. Fejlettségét tekintve Albánia messze elmaradt a Balkán többi országától. A népesség 13%-a városlakó, 95%-a írástudatlan volt, 90%-a középkori eszközökkel folytatott mezőgazdasági tevékenységet. Az ország termékenyebb területei évről évre időszakosan víz alá kerültek, a mocsaras vidékek lakosságát a malária tizedelte. Albániában nem épült ki bankrendszer, vasúthálózat, korszerű kikötők, felsőoktatási rendszer, nem rendelkezett hatékony hadsereggel vagy napi sajtótermékkel. A népesedési mutatókat tekintve Európában itt volt a legmagasabb a születési arányszám és a csecsemőhalandóság, illetve a legalacsonyabb a várható élettartam (férfiaknál 38 év). Az iskolákat és kórházakat nyitott Durrësban és Tiranában, és noha ezt további iskolaalapítások követték, 1938-ban az iskolaköteles gyerekeknek még mindig csak 36%-a részesült közoktatásban. (hu)
- Az országban uralkodó politikai zűrzavar az első világháború lezárásával sem szűnt meg. Albánia nem rendelkezett önálló, elismert kormányzattal, és az albánok nem minden ok nélkül ismét attól tarthattak, hogy szomszédaik bekebelezik hazájukat. Az olasz hadsereg továbbra sem vonult ki az általa ellenőrzött középső területekről, a szerbek Észak-Albánia elfoglalását tervezték, a görögök pedig a Dél-Albánia feletti hatalmat áhították. Az 1918 decemberében Durrësban összeült albán nemzetgyűlés küldöttséget menesztett a párizsi békekonferenciára, de a tárgyaló felek visszautasították Albánia hivatalos részvételét a tanácskozáson. Ezek után az ország vezetői egyre inkább hajlottak az olasz protektorátus elfogadására, akár egy olasz herceg trónra ültetése árán is, amennyiben ez lett volna a biztosítéka területi integritásuk megőrzésének. Mindeközben szerb csapatok vezettek támadásokat a határvidéken élő albán települések ellen, jóllehet, albán szabadcsapatok tevékenykedtek Szerbiában és Montenegróban is. 1920 januárjában a párizsi béketárgyalások résztvevői közül Nagy-Britannia, Franciaország és Görögország – az éppen távol lévő Amerikai Egyesült Államok és az albánok háta mögött – megegyezett Albánia felosztásáról Olaszország, Szerbia és Görögország között. Az albánok lépéskényszerbe kerültek, s még ugyanabban a hónapban Lushnja városában összehívták a nemzetgyűlést, amelyen visszautasították a békekongresszus döntését és fegyveres honvédő harcba hívták az albánokat. A lushnjai kongresszus a négy tagból álló Legfelsőbb Tanácsot nevezte ki az ország élére, ugyanakkor megalakult a kétkamarás albán parlament. Az alsóházba minden 12 ezer szavazópolgár bejuttathatott egy képviselőt, illetve az egyesült államokbeli albán közösség is delegálhatott egy küldöttet. A felsőház tagjai rangjuk alapján nyerték el mandátumukat. Február 20-án az adminisztráció a fővárosnak kijelölt Tiranába költözött. 1920 márciusában Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök elismerte a független Albániát és képviseletet nyitott az országban. Közbelépésére a párizsi békekonferencia határozatainak végrehajtását felfüggesztették, és 1920 decemberében a Népszövetség is teljes jogú tagként ismerte el Albániát. E függetlenség azonban továbbra is ingatag lábakon állt. Az ország pontos határait továbbra sem állapították meg, szerb csapatok állomásoztak Albánia északkeleti területein, a középső országrészt pedig Olaszország tartotta megszállás alatt. 1920. május 20-án az ország vezetői „El a kezekkel Vlorától!” jelszóval ismét fegyverbe szólították az albánokat. A harcokat követően az olaszok július 2-án kiürítették a várost, de az 1915-ös londoni egyezmény értelmében szeptember 2-án Albánia formálisan Olaszország használatában hagyta a Sazan-szigetet. 1920. június 21-én hivatalosan is feloszlatták a francia protektorátussal létrehozott, valójában már 1918-ban összeomlott . Belgrád északkeleten 1921. július 17-én (wd) mirdita nemzetségfőt állította a szerb megszállás alatt álló területekből kialakított Mirditai Köztársaság élére (Prizren fővárossal). Végül 1921 novemberében egy brit–francia–olasz–japán összetételű népszövetségi bizottság állt fel, amely visszaállította Albánia 1913-as határait, s november 20-án a Mirditai Köztársaság is megszűnt. Ezzel a lépéssel Albánia nemzetközi helyzete stabilizálódott. Társadalmi és gazdasági helyzet • Az első világháborús megszállásokból kikapaszkodó Albánia Európa páriájaként tekintett a jövőbe. Egymillió lakosa három nagy felekezetre és két főbb társadalmi csoportra oszlott: a félfeudális privilégiumokkal rendelkező földesurakéra (bégekére) és a szegénysorban tengődő alávetettekére. A földbirtokos réteg célja az volt, hogy előjogait megőrizve továbbra is élvezze a csak neki járó társadalmi előnyöket, de vele szemben a vidék parasztsága hangjára találva tiltakozásba kezdett. A bégekből álló kormányzat északon csak Shkodra városát és környékét tartotta ellenőrzése alatt, a hegyvidéki nemzetségek pedig gyanakodva szemlélték az adminisztráció ténykedését. Fejlettségét tekintve Albánia messze elmaradt a Balkán többi országától. A népesség 13%-a városlakó, 95%-a írástudatlan volt, 90%-a középkori eszközökkel folytatott mezőgazdasági tevékenységet. Az ország termékenyebb területei évről évre időszakosan víz alá kerültek, a mocsaras vidékek lakosságát a malária tizedelte. Albániában nem épült ki bankrendszer, vasúthálózat, korszerű kikötők, felsőoktatási rendszer, nem rendelkezett hatékony hadsereggel vagy napi sajtótermékkel. A népesedési mutatókat tekintve Európában itt volt a legmagasabb a születési arányszám és a csecsemőhalandóság, illetve a legalacsonyabb a várható élettartam (férfiaknál 38 év). Az iskolákat és kórházakat nyitott Durrësban és Tiranában, és noha ezt további iskolaalapítások követték, 1938-ban az iskolaköteles gyerekeknek még mindig csak 36%-a részesült közoktatásban. (hu)
|
