| dbo:abstract
|
- Az Allegro Barbaro (Sz. 49, BB 63, W 29) Bartók Béla műve zongorára, 1911-ben készült. A zeneszerző tulajdonképpen saját művészete paródiájának szánta: a cím az előadás módja mellett arra is utal, hogy egyes kritikusok[pontosabban?] barbárnak minősítették a zenéjét, a két és egynegyed perces zongoradarabot azonban Bartók életművének, valamint a magyar és az egyetemes zenetörténet egyik legjelentősebb alkotásaként tartják számon. Igor Sztravinszkij című műve mellett az Allegro Barbaro az egyik legjobb példa a 20. században megjelent új . A zongoradarabban – akárcsak Sztravinszkij művében – fontos szerepet játszik a népzenei ihletés. A teltfogású hangzatok ostinatóinak erőteljes lüktetése a zongoraszerűség határát jelenti, ezen az úton továbbhaladva már csak ütőhangszerek effektusai várnak a zeneszerzőre, aki egy ideig fel is használja ezeket az effektusokat. A súlyos és kíméletlen, pörölycsapásként lezuhanó akkordok azonban mégsem motorikus egyenletességgel játszandók, hanem azzal a -szerű tagolással, amelyet a népdal illúzióját keltő téma megkíván. Ez a téma minimális hangközelmozdulásokból szerkesztett, lapidáris képlet, amelynek legjelentősebb – és leggyakrabban előforduló – hangköze a kisterc. Kodály Zoltán, Ujfalussy József és Kárpáti János idevágó kutatásai kimutatták egyes Bartók-művek hangkészletbeli rokonságát az észak-afrikai . Ennek a hangkészletnek az Allegro barbaro kisterc-motivikája jellegzetes alkotóeleme. Az „allegro barbaro” kifejezést (jelentése: 'erősen, gyorsan, „barbárosan”') Charles-Valentin Alkan francia zeneszerző már használta egy 1848-ban (több mint hatvan évvel Bartók művének születése előtt) írt etűdje (Douze études dans tous les tons majeurs [Etűdök minden dúrban], op. 35 No. 5) tempójelzéseként. E művet főleg a tempója teszi nehézzé, mivel a mű teljes egészét nagyon erősen és mégis nagyon gyorsan kell játszani. A mű Bartók darabjához hasonlóan rövid, mintegy 2 és fél perc hosszú (ha megfelelő sebességgel játsszák). (hu)
- Az Allegro Barbaro (Sz. 49, BB 63, W 29) Bartók Béla műve zongorára, 1911-ben készült. A zeneszerző tulajdonképpen saját művészete paródiájának szánta: a cím az előadás módja mellett arra is utal, hogy egyes kritikusok[pontosabban?] barbárnak minősítették a zenéjét, a két és egynegyed perces zongoradarabot azonban Bartók életművének, valamint a magyar és az egyetemes zenetörténet egyik legjelentősebb alkotásaként tartják számon. Igor Sztravinszkij című műve mellett az Allegro Barbaro az egyik legjobb példa a 20. században megjelent új . A zongoradarabban – akárcsak Sztravinszkij művében – fontos szerepet játszik a népzenei ihletés. A teltfogású hangzatok ostinatóinak erőteljes lüktetése a zongoraszerűség határát jelenti, ezen az úton továbbhaladva már csak ütőhangszerek effektusai várnak a zeneszerzőre, aki egy ideig fel is használja ezeket az effektusokat. A súlyos és kíméletlen, pörölycsapásként lezuhanó akkordok azonban mégsem motorikus egyenletességgel játszandók, hanem azzal a -szerű tagolással, amelyet a népdal illúzióját keltő téma megkíván. Ez a téma minimális hangközelmozdulásokból szerkesztett, lapidáris képlet, amelynek legjelentősebb – és leggyakrabban előforduló – hangköze a kisterc. Kodály Zoltán, Ujfalussy József és Kárpáti János idevágó kutatásai kimutatták egyes Bartók-művek hangkészletbeli rokonságát az észak-afrikai . Ennek a hangkészletnek az Allegro barbaro kisterc-motivikája jellegzetes alkotóeleme. Az „allegro barbaro” kifejezést (jelentése: 'erősen, gyorsan, „barbárosan”') Charles-Valentin Alkan francia zeneszerző már használta egy 1848-ban (több mint hatvan évvel Bartók művének születése előtt) írt etűdje (Douze études dans tous les tons majeurs [Etűdök minden dúrban], op. 35 No. 5) tempójelzéseként. E művet főleg a tempója teszi nehézzé, mivel a mű teljes egészét nagyon erősen és mégis nagyon gyorsan kell játszani. A mű Bartók darabjához hasonlóan rövid, mintegy 2 és fél perc hosszú (ha megfelelő sebességgel játsszák). (hu)
|
