| dbo:abstract
|
- Az állati és a humán anatómiával foglalkozó tudományágakban az anatómiában használatos síkok és irányok precíz megnevezése több okból is igen lényeges. A köznyelv használatával szemben két komoly probléma merül fel. Először is, a köznyelvi, irányokat jelző szavak természetüknél fogva nyelvspecifikusak, ezért szakszövegekben le kell őket fordítani a velük megegyező, vagy csaknem megegyező megfelelőjükre. Tehát ezek nem univerzális kifejezések, amiket más anyanyelvű zoológusok is könnyen megértenek. A terminológiai különbségek egyébként az állati anatómia (néha is nevezik) és az emberi (orvosi) anatómia területét továbbra is különválasztják. A második és nagyobb probléma maguknak az állatoknak a tulajdonságaiból fakad. A legtöbb állat képes mozogni a környezetéhez képest (lásd 1. ábra). Tehát míg a „fenti” irány egy álló helyzetű élőlény fejtetőjére mutathat, ugyanez a „fenti” kifejezés a hanyatt fekvő állat hasa irányába mutat. Ezért egységesített, általában latin szavakon alapuló anatómiai (és zootómiai) irány-, illetve helymeghatározó kifejezésekben egyeztek meg, hogy a biológusok és orvosok precízen kifejezhessék az állati (és emberi) testek és szervek helyzetével kapcsolatos ismereteiket. Magyar folyó szövegben a magyaros írásmódot célszerű használni (pl. dorzális), de magyar szakmai szövegekben sokszor a latinos írásmódot részesítik előnyben, ilyenkor célszerű dőlt betűvel kiemelni az idegen nyelvű kifejezést (pl. dorsalis). Az orvosi latinban sajnálatosan gyakran előforduló kevert formák (pl. *dorsális) kerülendők. Összetételekben vagy szókapcsolatokban pedig mindig egynemű írásmódot alkalmazzunk (pl. dorzális úszó vagy pinna dorsalis; artéria dorzálisz pedisz vagy arteria dorsalis pedis). Toldalékolás esetén a magyar forma a szerencsésebb (pl. dorzálisan és nem *dorsalisan). Ebben a szócikkben az anatómiai kifejezések magyaros és latinos alakban is szerepelnek. (hu)
- Az állati és a humán anatómiával foglalkozó tudományágakban az anatómiában használatos síkok és irányok precíz megnevezése több okból is igen lényeges. A köznyelv használatával szemben két komoly probléma merül fel. Először is, a köznyelvi, irányokat jelző szavak természetüknél fogva nyelvspecifikusak, ezért szakszövegekben le kell őket fordítani a velük megegyező, vagy csaknem megegyező megfelelőjükre. Tehát ezek nem univerzális kifejezések, amiket más anyanyelvű zoológusok is könnyen megértenek. A terminológiai különbségek egyébként az állati anatómia (néha is nevezik) és az emberi (orvosi) anatómia területét továbbra is különválasztják. A második és nagyobb probléma maguknak az állatoknak a tulajdonságaiból fakad. A legtöbb állat képes mozogni a környezetéhez képest (lásd 1. ábra). Tehát míg a „fenti” irány egy álló helyzetű élőlény fejtetőjére mutathat, ugyanez a „fenti” kifejezés a hanyatt fekvő állat hasa irányába mutat. Ezért egységesített, általában latin szavakon alapuló anatómiai (és zootómiai) irány-, illetve helymeghatározó kifejezésekben egyeztek meg, hogy a biológusok és orvosok precízen kifejezhessék az állati (és emberi) testek és szervek helyzetével kapcsolatos ismereteiket. Magyar folyó szövegben a magyaros írásmódot célszerű használni (pl. dorzális), de magyar szakmai szövegekben sokszor a latinos írásmódot részesítik előnyben, ilyenkor célszerű dőlt betűvel kiemelni az idegen nyelvű kifejezést (pl. dorsalis). Az orvosi latinban sajnálatosan gyakran előforduló kevert formák (pl. *dorsális) kerülendők. Összetételekben vagy szókapcsolatokban pedig mindig egynemű írásmódot alkalmazzunk (pl. dorzális úszó vagy pinna dorsalis; artéria dorzálisz pedisz vagy arteria dorsalis pedis). Toldalékolás esetén a magyar forma a szerencsésebb (pl. dorzálisan és nem *dorsalisan). Ebben a szócikkben az anatómiai kifejezések magyaros és latinos alakban is szerepelnek. (hu)
|
