| dbo:abstract
|
- 1945 után Európában egy új közmegegyezés formálódott. A nyugati világ meghatározó, véleményformáló erői a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden megnyilvánulását elítélték, amelynek a legszélsőségesebb formáit büntetik is. A második világháborút követően nem volt megfigyelhető a klasszikus értelemben vett antiszemitizmus Magyarországon sem. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a szocialista és kommunista politikai elit az antiszemitizmust az ellenségnek tekintett fasiszta-hungarista ideológiával kötötte össze, és ennek megfelelően a 2. világháború után minden ehhez köthető irodalmat igyekezett megsemmisíteni. A Kádár-rendszerben – ellentétben a keleti blokk országaival – nem fordultak elő a zsidóság kivándorlását előmozdító anticionista kampányok. Tekintettel a holokausztra és a zsidóság helyenkénti (Izrael vagy a nyugati világ felé mutató) migrációjára, napjainkban Magyarországon található Kelet-Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége. Másrészt a rendszerváltást követően egyes elképzelések szerint számottevő zsidó reneszánsz zajlott, mely magában foglalta a zsidó identitás hangsúlyozottabb felvállalását, egyes körökben a zsidóság nem csupán vallási, hanem nemzetiségi meghatározását, végezetül az egyes véleményformálók által zsidó nacionalizmusként emlegetett irányzat megjelenését. A fentiek ellenére a magyarországi antiszemitizmust elsősorban társadalmi és gazdasági okokra vezetik vissza, miközben alábecsülik az egymással konkuráló identitások jelentőségét, hiszen a zsidóság csoporttudatának a Kádár-korhoz képest hangsúlyozottabb felvállalása is kiválthatott unszimpátiát. 1989-ben, a rendszerváltáskor, vagyis a kommunizmusból demokráciába való átmenet és az ehhez kapcsolódó szólásszabadság megjelenésének következtében antiszemita hangok is felbukkantak a közbeszédben. A jelenség magyarázatára több lehetséges elmélet született: a gyors gazdasági és szociális változások okozták az antiszemita nézetek terjedését, vagy az addig rejtett zsidóellenesség került felszínre a szabadságjogok érvényesülésének következményeként. Egyes baloldali magyarázatok az ideológiai, kulturális és emlékezetpolitikai szempontok helyett az un. neokapitalizmus során megjelenő szociális-gazdasági problémákra adott reakcióként értékelték az antiszemitizmust, más elképzelések bűnelkövetőkre és áldozatokra osztották a társadalmat. A posztkommunista időszak antiszemitizmusa a közélet perifériáján jelentkezett; a szélsőjobboldal, illetve radikális jobboldal a nyomtatott sajtó eltérő politikai kötődése miatt a kilencvenes években kevés helyen hallatta a hangját, a kétezres évekbeli megerősödésük pedig sokkal inkább az internetes oldalaknak köszönhető. A közéletben részt vevő kommunistaellenes értelmiségiek (mint például Csurka István) által vezetett fórumoknak tulajdonítottak antiszemita tendenciákat. A zsidóság és a kommunizmus összekapcsolása mellett megjelent a holokauszt relativizálása vagy teljes tagadása is, és a pénzügyi válsággal párhuzamosan pedig újra megjelentek a „zsidó bankszektorra” vonatkozó utalások. A nyugati baloldal iszlámbarát és Izraellel szemben kritikus hangját Magyarországon a radikális jobboldal képviseli. Egyes felmérések szerint ugyanakkor a zsidó összeesküvést valósnak tartók baloldaliak aránya nem marad el sokkal a Jobbik szavazóitól. Egyes vélemények az 1990-es évek eseményeivel szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni agresszió növekedésével számolnak. A 2010. áprilisi országgyűlési választásokon a szavazatok 17%-át megszerző Jobbik és a hozzá kötött szubkultúra kritizálásával szemben tény, hogy a jobbközépnél radikálisabb politikai erők sohasem váltak Magyarországon kormányzati tényezővé. További tény, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban a radikális nacionalista szervezetek aktívabbak és korlátozás nélkül működhetnek. (hu)
- 1945 után Európában egy új közmegegyezés formálódott. A nyugati világ meghatározó, véleményformáló erői a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden megnyilvánulását elítélték, amelynek a legszélsőségesebb formáit büntetik is. A második világháborút követően nem volt megfigyelhető a klasszikus értelemben vett antiszemitizmus Magyarországon sem. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a szocialista és kommunista politikai elit az antiszemitizmust az ellenségnek tekintett fasiszta-hungarista ideológiával kötötte össze, és ennek megfelelően a 2. világháború után minden ehhez köthető irodalmat igyekezett megsemmisíteni. A Kádár-rendszerben – ellentétben a keleti blokk országaival – nem fordultak elő a zsidóság kivándorlását előmozdító anticionista kampányok. Tekintettel a holokausztra és a zsidóság helyenkénti (Izrael vagy a nyugati világ felé mutató) migrációjára, napjainkban Magyarországon található Kelet-Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége. Másrészt a rendszerváltást követően egyes elképzelések szerint számottevő zsidó reneszánsz zajlott, mely magában foglalta a zsidó identitás hangsúlyozottabb felvállalását, egyes körökben a zsidóság nem csupán vallási, hanem nemzetiségi meghatározását, végezetül az egyes véleményformálók által zsidó nacionalizmusként emlegetett irányzat megjelenését. A fentiek ellenére a magyarországi antiszemitizmust elsősorban társadalmi és gazdasági okokra vezetik vissza, miközben alábecsülik az egymással konkuráló identitások jelentőségét, hiszen a zsidóság csoporttudatának a Kádár-korhoz képest hangsúlyozottabb felvállalása is kiválthatott unszimpátiát. 1989-ben, a rendszerváltáskor, vagyis a kommunizmusból demokráciába való átmenet és az ehhez kapcsolódó szólásszabadság megjelenésének következtében antiszemita hangok is felbukkantak a közbeszédben. A jelenség magyarázatára több lehetséges elmélet született: a gyors gazdasági és szociális változások okozták az antiszemita nézetek terjedését, vagy az addig rejtett zsidóellenesség került felszínre a szabadságjogok érvényesülésének következményeként. Egyes baloldali magyarázatok az ideológiai, kulturális és emlékezetpolitikai szempontok helyett az un. neokapitalizmus során megjelenő szociális-gazdasági problémákra adott reakcióként értékelték az antiszemitizmust, más elképzelések bűnelkövetőkre és áldozatokra osztották a társadalmat. A posztkommunista időszak antiszemitizmusa a közélet perifériáján jelentkezett; a szélsőjobboldal, illetve radikális jobboldal a nyomtatott sajtó eltérő politikai kötődése miatt a kilencvenes években kevés helyen hallatta a hangját, a kétezres évekbeli megerősödésük pedig sokkal inkább az internetes oldalaknak köszönhető. A közéletben részt vevő kommunistaellenes értelmiségiek (mint például Csurka István) által vezetett fórumoknak tulajdonítottak antiszemita tendenciákat. A zsidóság és a kommunizmus összekapcsolása mellett megjelent a holokauszt relativizálása vagy teljes tagadása is, és a pénzügyi válsággal párhuzamosan pedig újra megjelentek a „zsidó bankszektorra” vonatkozó utalások. A nyugati baloldal iszlámbarát és Izraellel szemben kritikus hangját Magyarországon a radikális jobboldal képviseli. Egyes felmérések szerint ugyanakkor a zsidó összeesküvést valósnak tartók baloldaliak aránya nem marad el sokkal a Jobbik szavazóitól. Egyes vélemények az 1990-es évek eseményeivel szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni agresszió növekedésével számolnak. A 2010. áprilisi országgyűlési választásokon a szavazatok 17%-át megszerző Jobbik és a hozzá kötött szubkultúra kritizálásával szemben tény, hogy a jobbközépnél radikálisabb politikai erők sohasem váltak Magyarországon kormányzati tényezővé. További tény, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban a radikális nacionalista szervezetek aktívabbak és korlátozás nélkül működhetnek. (hu)
|
