| dbo:abstract
|
- Az apostoli atyák az ókeresztény íróknak az a kisebb csoportja, akik az 1. század végén vagy a 2. század elején éltek, és még ismerhették Jézus apostolait, vagy tágabb értelemben a gondolkodás- és kifejezésmód tekintetében közel álltak az apostoli kor szelleméhez. A fogalom ismeretlen volt az ősegyházban, az , a neves teológustól származik, aki „Patres aevi apostolici" című, 1672-ben megjelent munkájában használta először. Ő a következő öt szerzőt és műveiket sorolta ide:
* Barnabás levele
* Római Szent Kelemen és
* Antiochiai Szent Ignác
* Szent Polikárp levele
* Hermasz: Pásztor A későbbi felfedezések után a hagyományos szövegkiadások ezekhez sorolták:
* Hierapoliszi Szent Papiasz töredékei
* Levél Diognétoszhoz
* Szent Quadratus apológiája
* Didakhé másként csoportosított szövegkiadásában. Ő két csoportra osztotta ezeket az írásokat, "Az apostoli atyák írásai" cím alatt csak az első Kelemen-levelet, Szent Ignác hét levelét, Polikárp levelét, a Quadratus-töredéket hozza, a többi írást a pszeudoepigrafák körébe utalja, "Az őskereszténység írásai" cím alatt. Ez abból adódott, hogy irodalomtörténeti szempontból nem lehet egységes csoportról beszélni. Hermász Pásztora és a Barnabás levél formája és tartalma miatt az apokrifekhez sorolható, míg a Diognétoszhoz írt levelet célkitűzése az apologétákhoz viszi közel. Az apostoli atyák művei pasztorális jellegűek. Tartalmuk és stílusuk elsősorban az Újszövetség emlékeztet, azt az átmenetet képviselik, amely az Újszövetség világából a tradíció korszakába vezet. Egymástól hatalmas távolságokban, a Római Birodalom különböző részein születtek ezek a művek, de mégis egységes képet mutatnak a 2. századba lépő keresztény egyházról és tanításáról, és mindegyikben érződik, hogy Jézus Krisztus személyisége még élénken él az apostolokkal való közvetlen kapcsolat miatt. A szerzők nem a keresztény tanítás tudományos egzaktságú, dogmatikus és teljes körű kifejtésére törekszenek, hanem inkább alkalmi jellegűek. (hu)
- Az apostoli atyák az ókeresztény íróknak az a kisebb csoportja, akik az 1. század végén vagy a 2. század elején éltek, és még ismerhették Jézus apostolait, vagy tágabb értelemben a gondolkodás- és kifejezésmód tekintetében közel álltak az apostoli kor szelleméhez. A fogalom ismeretlen volt az ősegyházban, az , a neves teológustól származik, aki „Patres aevi apostolici" című, 1672-ben megjelent munkájában használta először. Ő a következő öt szerzőt és műveiket sorolta ide:
* Barnabás levele
* Római Szent Kelemen és
* Antiochiai Szent Ignác
* Szent Polikárp levele
* Hermasz: Pásztor A későbbi felfedezések után a hagyományos szövegkiadások ezekhez sorolták:
* Hierapoliszi Szent Papiasz töredékei
* Levél Diognétoszhoz
* Szent Quadratus apológiája
* Didakhé másként csoportosított szövegkiadásában. Ő két csoportra osztotta ezeket az írásokat, "Az apostoli atyák írásai" cím alatt csak az első Kelemen-levelet, Szent Ignác hét levelét, Polikárp levelét, a Quadratus-töredéket hozza, a többi írást a pszeudoepigrafák körébe utalja, "Az őskereszténység írásai" cím alatt. Ez abból adódott, hogy irodalomtörténeti szempontból nem lehet egységes csoportról beszélni. Hermász Pásztora és a Barnabás levél formája és tartalma miatt az apokrifekhez sorolható, míg a Diognétoszhoz írt levelet célkitűzése az apologétákhoz viszi közel. Az apostoli atyák művei pasztorális jellegűek. Tartalmuk és stílusuk elsősorban az Újszövetség emlékeztet, azt az átmenetet képviselik, amely az Újszövetség világából a tradíció korszakába vezet. Egymástól hatalmas távolságokban, a Római Birodalom különböző részein születtek ezek a művek, de mégis egységes képet mutatnak a 2. századba lépő keresztény egyházról és tanításáról, és mindegyikben érződik, hogy Jézus Krisztus személyisége még élénken él az apostolokkal való közvetlen kapcsolat miatt. A szerzők nem a keresztény tanítás tudományos egzaktságú, dogmatikus és teljes körű kifejtésére törekszenek, hanem inkább alkalmi jellegűek. (hu)
|
