| dbo:abstract
|
- A reneszánsz idején az olasz művészetekben széles körű fejlődés ment végbe. Ez a fejlődés egyaránt érezhető volt az építészetben, költészetben, színházban és zenében. A zenében történő fejlődést elősegítő első mű Nicola Vicentino tollából született, 1555-ben, és a L’antica musica ridotta alla moderna prattica (A régi zene alkalmazása a mai gyakorlathoz) nevet viselte. Vicentino arra törekedett, hogy feltámassza az ókori görög hangnemeket (diatonikus, kromatikus, enharmonikus), sőt még egy olyan hangszert is szerkesztett – az archicembalót –, amely a felemelt félhangokat megkülönböztette a leszállítottaktól. Vicentino szerint ugyanis a zene iránt támasztott fő követelmény nem annyira az elmélet tisztelete, hanem a szöveg jelentésének hangsúlyosabbá tétele volt. Végül odáig elment, hogy elvetette a temperált hangszereket. Vicentino kortársa, , ugyancsak görög elvből kiindulva, az Instituzioni harmoniche (1558) című művében olyan hangok közti viszonyokat próbált rekonstruálni, amelyek egyszerű számarányokban kifejezhetőek. Vincenzo Galilei a vitázó hangnemben íródott Dialogo della musica antica e della moderna című írásában meggyőződéssel írta, hogy elődeinek nem sikerült a zenét „régi állapotába” visszavezetni. Galilei a görög zenét magasabb rendűnek tartotta a kortárs zenénél, s így egy új stílust javasolt, melyben az egyszólamú éneket helyezte középpontba. Ez a Párbeszéd egyfajta programnyitó is volt, annak a szellemi körnek az előkészületét hirdette, amelyet a világ firenzei vagy Bárdi-féle Camerataként ismert meg. (hu)
- A reneszánsz idején az olasz művészetekben széles körű fejlődés ment végbe. Ez a fejlődés egyaránt érezhető volt az építészetben, költészetben, színházban és zenében. A zenében történő fejlődést elősegítő első mű Nicola Vicentino tollából született, 1555-ben, és a L’antica musica ridotta alla moderna prattica (A régi zene alkalmazása a mai gyakorlathoz) nevet viselte. Vicentino arra törekedett, hogy feltámassza az ókori görög hangnemeket (diatonikus, kromatikus, enharmonikus), sőt még egy olyan hangszert is szerkesztett – az archicembalót –, amely a felemelt félhangokat megkülönböztette a leszállítottaktól. Vicentino szerint ugyanis a zene iránt támasztott fő követelmény nem annyira az elmélet tisztelete, hanem a szöveg jelentésének hangsúlyosabbá tétele volt. Végül odáig elment, hogy elvetette a temperált hangszereket. Vicentino kortársa, , ugyancsak görög elvből kiindulva, az Instituzioni harmoniche (1558) című művében olyan hangok közti viszonyokat próbált rekonstruálni, amelyek egyszerű számarányokban kifejezhetőek. Vincenzo Galilei a vitázó hangnemben íródott Dialogo della musica antica e della moderna című írásában meggyőződéssel írta, hogy elődeinek nem sikerült a zenét „régi állapotába” visszavezetni. Galilei a görög zenét magasabb rendűnek tartotta a kortárs zenénél, s így egy új stílust javasolt, melyben az egyszólamú éneket helyezte középpontba. Ez a Párbeszéd egyfajta programnyitó is volt, annak a szellemi körnek az előkészületét hirdette, amelyet a világ firenzei vagy Bárdi-féle Camerataként ismert meg. (hu)
|
