| dbo:abstract
|
- A beginák a 12. század második felében a Németalföldön indult női vallási mozgalom tagjai. Közösségben éltek, hasonlóan a szerzetesrendek tagjaihoz, de – tőlük eltérően – ezek a férjezetlen nők nem életre szólóan örök fogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok közös követésére, az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett apostoli életre. Az egyes begina-közösségek önállóak voltak, nem alkottak egységes szervezetet. A hagyományos szerzetesrendekkel ellentétben nem álltak közvetlen pápai vagy püspöki fennhatóság alatt. Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos gyakorlatok (imádság, szemlélődés, liturgia), az önfenntartó fizikai munka (főként szövés és csipkeverés) mellett jelentős szerepet kapott a szociális tevékenység (például betegápolás, szegénygondozás, tanítás) is. A begina mozgalom a 13. században élte virágkorát. A 14. századtól az egyházi vezetés megkísérelte a begina-mozgalmat beterelni a meglévő és elismert szerzetesrendek (főként a dominikánusok és ferencesek) közösségébe, azok harmadrendjébe. Ettől kezdve az integrációt megtagadó közösségek működését a hivatalos egyház változó intenzitással folyamatosan ellenezte, időnként és helyenként tilalmazta, sőt egy részüket eretnekséggel vádolta. A 16. századra a legtöbb begina-közösség megszűnt: nagyobb részük valamely elismert szerzetesközösség harmadrendjéhez csatlakozott, kisebb részük a reformáció újonnan alakuló mozgalmaihoz. Csupán néhányuk érte meg a 19. századot. Ma már jobbára csak az UNESCO világörökség részét képező egykori begina-házak és begina-udvarok, azaz a beginázsok emlékeztetnek a beginákra. (hu)
- A beginák a 12. század második felében a Németalföldön indult női vallási mozgalom tagjai. Közösségben éltek, hasonlóan a szerzetesrendek tagjaihoz, de – tőlük eltérően – ezek a férjezetlen nők nem életre szólóan örök fogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok közös követésére, az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett apostoli életre. Az egyes begina-közösségek önállóak voltak, nem alkottak egységes szervezetet. A hagyományos szerzetesrendekkel ellentétben nem álltak közvetlen pápai vagy püspöki fennhatóság alatt. Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos gyakorlatok (imádság, szemlélődés, liturgia), az önfenntartó fizikai munka (főként szövés és csipkeverés) mellett jelentős szerepet kapott a szociális tevékenység (például betegápolás, szegénygondozás, tanítás) is. A begina mozgalom a 13. században élte virágkorát. A 14. századtól az egyházi vezetés megkísérelte a begina-mozgalmat beterelni a meglévő és elismert szerzetesrendek (főként a dominikánusok és ferencesek) közösségébe, azok harmadrendjébe. Ettől kezdve az integrációt megtagadó közösségek működését a hivatalos egyház változó intenzitással folyamatosan ellenezte, időnként és helyenként tilalmazta, sőt egy részüket eretnekséggel vádolta. A 16. századra a legtöbb begina-közösség megszűnt: nagyobb részük valamely elismert szerzetesközösség harmadrendjéhez csatlakozott, kisebb részük a reformáció újonnan alakuló mozgalmaihoz. Csupán néhányuk érte meg a 19. századot. Ma már jobbára csak az UNESCO világörökség részét képező egykori begina-házak és begina-udvarok, azaz a beginázsok emlékeztetnek a beginákra. (hu)
|
