| dbo:abstract
|
- A belépés a légkörbe az űrhajók, űrszondák vagy természetes eredetű tárgyak (meteoritok, üstökösök) a világűrből kiindulva a légkörben való haladásának folyamata. Veszélyessége miatt az űrrepülés egyik kritikus fázisa, mivel a folyamat megszakítására nincs mód. Mesterséges tárgyak esetén a fogalom azonos a visszatérés a légkörbe fogalmával (mivel eddig még csak földi eredetű mesterséges tárgyak belépéséről van tudomásunk). A Föld esetén bármely test keringési pályájának a Kármán-vonal (100 km) alá való süllyedése számít belépésnek a légkörbe. A test ebben a magasságban haladva a levegővel súrlódva fokozatosan lefékeződik és felizzik, és tömegétől függően vagy elég a légkörben vagy a felszínbe csapódik. A sebesség a belépéskor több tíz km/s, vagyis a 20-50 Mach tartományban van, a levegő áramlása hiperszonikus. A fellépő légellenállás a levegő sűrűségével, a sebesség négyzetével és a test ellenállás-felületével arányos, az ugyanakkor termelődő hő a levegő sűrűségével, a sebesség harmadik hatványával és egy, az alaktól függő tényezővel arányos. A légellenállás és a fejlődő hőmennyiség is 60–90 km magasság között maximális. Emiatt a kisebb meteorok (<10 m) többsége ebben a tartományban elég. A szócikk elsődleges témája az űrjárművek biztonságos leszállásának folyamata a felszínre, de hasonló folyamaton mennek keresztül a világűrből érkező meteorok, valamint a szándékosan vagy ellenőrizetlenül alacsony pályára kerülő űrszemét, illetve a légkörbe megsemmisülés céljából vezetett, már nem használt űreszközök is. A légkörbe merülő test nem elsősorban függőlegesen „zuhan”, hanem majdnem vízszintesen, nagy sebességgel halad, nagy mozgási energiával rendelkezik, aminek nagy részét hő formájában adja le. A folyamat során a test magas hőmérsékletre melegszik fel. Űrhajók esetén ez nemkívánatos, ami ellen elsősorban hőpajzs alkalmazásával védekeznek, amit sokszor úgy alakítanak ki, és olyan anyagból készítik, ami a használat során mintegy „elkopik”, és ez a folyamat a keletkezett hőmennyiség nagy részét felemészti. A kialakuló magas hőmérséklet a légkörben való nagy sebességű haladás során létrejövő ellenállás következménye, de ennek nem csak a levegő súrlódása az oka a járművel szemben. Ahogy a levegő összenyomódik a jármű előtt, lökéshullám képződik. A jármű alakját úgy tervezik meg, hogy ez az erősen forró lökéshullám ne érintkezzen a felületével. Más égitestek esetén a légkörbe való belépés onnantól kezdődik, amikor az égitest felé közeledő test annak légkörében fékeződni kezd. A helyi gravitációtól és a légkör összetételétől, sűrűségétől függően a belépés a földiétől eltérő magasságban történik. Légkör megléte esetén az űreszköz körül a súrlódás miatt a légkör ionizálódik, azaz plazma keletkezik, emiatt percekig tartó rádiócsend lép fel, ami alatt az űreszközzel a felszínről elektromágneses hullámokkal (pl. rádió) nem lehet kommunikálni. (hu)
- A belépés a légkörbe az űrhajók, űrszondák vagy természetes eredetű tárgyak (meteoritok, üstökösök) a világűrből kiindulva a légkörben való haladásának folyamata. Veszélyessége miatt az űrrepülés egyik kritikus fázisa, mivel a folyamat megszakítására nincs mód. Mesterséges tárgyak esetén a fogalom azonos a visszatérés a légkörbe fogalmával (mivel eddig még csak földi eredetű mesterséges tárgyak belépéséről van tudomásunk). A Föld esetén bármely test keringési pályájának a Kármán-vonal (100 km) alá való süllyedése számít belépésnek a légkörbe. A test ebben a magasságban haladva a levegővel súrlódva fokozatosan lefékeződik és felizzik, és tömegétől függően vagy elég a légkörben vagy a felszínbe csapódik. A sebesség a belépéskor több tíz km/s, vagyis a 20-50 Mach tartományban van, a levegő áramlása hiperszonikus. A fellépő légellenállás a levegő sűrűségével, a sebesség négyzetével és a test ellenállás-felületével arányos, az ugyanakkor termelődő hő a levegő sűrűségével, a sebesség harmadik hatványával és egy, az alaktól függő tényezővel arányos. A légellenállás és a fejlődő hőmennyiség is 60–90 km magasság között maximális. Emiatt a kisebb meteorok (<10 m) többsége ebben a tartományban elég. A szócikk elsődleges témája az űrjárművek biztonságos leszállásának folyamata a felszínre, de hasonló folyamaton mennek keresztül a világűrből érkező meteorok, valamint a szándékosan vagy ellenőrizetlenül alacsony pályára kerülő űrszemét, illetve a légkörbe megsemmisülés céljából vezetett, már nem használt űreszközök is. A légkörbe merülő test nem elsősorban függőlegesen „zuhan”, hanem majdnem vízszintesen, nagy sebességgel halad, nagy mozgási energiával rendelkezik, aminek nagy részét hő formájában adja le. A folyamat során a test magas hőmérsékletre melegszik fel. Űrhajók esetén ez nemkívánatos, ami ellen elsősorban hőpajzs alkalmazásával védekeznek, amit sokszor úgy alakítanak ki, és olyan anyagból készítik, ami a használat során mintegy „elkopik”, és ez a folyamat a keletkezett hőmennyiség nagy részét felemészti. A kialakuló magas hőmérséklet a légkörben való nagy sebességű haladás során létrejövő ellenállás következménye, de ennek nem csak a levegő súrlódása az oka a járművel szemben. Ahogy a levegő összenyomódik a jármű előtt, lökéshullám képződik. A jármű alakját úgy tervezik meg, hogy ez az erősen forró lökéshullám ne érintkezzen a felületével. Más égitestek esetén a légkörbe való belépés onnantól kezdődik, amikor az égitest felé közeledő test annak légkörében fékeződni kezd. A helyi gravitációtól és a légkör összetételétől, sűrűségétől függően a belépés a földiétől eltérő magasságban történik. Légkör megléte esetén az űreszköz körül a súrlódás miatt a légkör ionizálódik, azaz plazma keletkezik, emiatt percekig tartó rádiócsend lép fel, ami alatt az űreszközzel a felszínről elektromágneses hullámokkal (pl. rádió) nem lehet kommunikálni. (hu)
|
