| dbo:abstract
|
- A buborékkamra egy folyadékkal töltött edény, melyet a rajta áthaladó elektromosan töltött részecskék észlelésére használnak. A töltött részecske elegendő energiát ad le a folyadékban, hogy a forrásba jöjjön a pályája mentén buborékokból álló vonalat alkotva. A buborékkamrák felépítésükben és alapelvükben nagyon hasonlítanak a ködkamrákhoz. A buborékkamrát 1952-ben Donald A. Glaser fejlesztette ki, melyért 1960-ban fizikai Nobel-díjat kapott. Általában a buborékkamra egy nagy henger, melybe a forráspontjánál kicsit alacsonyabb hőmérsékletű folyadékot töltenek. A tartályt felülről fényképezőgép figyeli. Amikor a részecske a kamrába kerül, a tartály térfogatát dugattyúval hirtelen megnövelik, az emiatt lecsökkenő nyomás túlhevítetté teszi a folyadékot, mivel a kisebb nyomáshoz alacsonyabb forráshő tartozik. A túlhevítettség miatt bármilyen kicsi zavar, mint amilyen a töltött részecske áthaladása, indít el, amelyet lefényképeznek. A tartályt mágneses térbe rakják, mert így a pálya elgörbül, és a részecskék fajlagos töltésének (töltés/tömeg) és a mágneses tér ismeretében a pálya sugarából a lendülete meghatározható. Nem lehet viszont meghatározni a sebességet (mozgási energiát), ha nem tudjuk milyen tömegű részecskéről van szó. A buborékkamra egyik előnye az volt a ködkamrával szemben, hogy egyszerűbb volt a kezelése, sokkal nagyobb méretű volt és sokkal megbízhatóbb volt. További előnye az volt, hogy a benne lévő sűrűbb anyag miatt a ritkábban bekövetkező kölcsönhatások kimutatását is lehetővé tette. A buborékkamrák helyét többnyire átvette a sokszálas proporcionális kamra és a , melyek lehetővé teszik az energia mérését is a lendülettel együtt. A CERN BEBC (Big European Bubble Chamber) nevű buborékkamrája 1973-tól 1984-ig üzemelt, 3,7 m magas detektortere volt. Működése alatt 6,3 millió fényképet készített részecskeütközésekről. (hu)
- A buborékkamra egy folyadékkal töltött edény, melyet a rajta áthaladó elektromosan töltött részecskék észlelésére használnak. A töltött részecske elegendő energiát ad le a folyadékban, hogy a forrásba jöjjön a pályája mentén buborékokból álló vonalat alkotva. A buborékkamrák felépítésükben és alapelvükben nagyon hasonlítanak a ködkamrákhoz. A buborékkamrát 1952-ben Donald A. Glaser fejlesztette ki, melyért 1960-ban fizikai Nobel-díjat kapott. Általában a buborékkamra egy nagy henger, melybe a forráspontjánál kicsit alacsonyabb hőmérsékletű folyadékot töltenek. A tartályt felülről fényképezőgép figyeli. Amikor a részecske a kamrába kerül, a tartály térfogatát dugattyúval hirtelen megnövelik, az emiatt lecsökkenő nyomás túlhevítetté teszi a folyadékot, mivel a kisebb nyomáshoz alacsonyabb forráshő tartozik. A túlhevítettség miatt bármilyen kicsi zavar, mint amilyen a töltött részecske áthaladása, indít el, amelyet lefényképeznek. A tartályt mágneses térbe rakják, mert így a pálya elgörbül, és a részecskék fajlagos töltésének (töltés/tömeg) és a mágneses tér ismeretében a pálya sugarából a lendülete meghatározható. Nem lehet viszont meghatározni a sebességet (mozgási energiát), ha nem tudjuk milyen tömegű részecskéről van szó. A buborékkamra egyik előnye az volt a ködkamrával szemben, hogy egyszerűbb volt a kezelése, sokkal nagyobb méretű volt és sokkal megbízhatóbb volt. További előnye az volt, hogy a benne lévő sűrűbb anyag miatt a ritkábban bekövetkező kölcsönhatások kimutatását is lehetővé tette. A buborékkamrák helyét többnyire átvette a sokszálas proporcionális kamra és a , melyek lehetővé teszik az energia mérését is a lendülettel együtt. A CERN BEBC (Big European Bubble Chamber) nevű buborékkamrája 1973-tól 1984-ig üzemelt, 3,7 m magas detektortere volt. Működése alatt 6,3 millió fényképet készített részecskeütközésekről. (hu)
|
