| dbo:abstract
|
- A deuterokanonikus, azaz másodkanonizált (gyakori protestáns szóhasználattal apokrif) könyvek azok a nagyrészt görög nyelvű ószövetségi iratok, amelyeket a Jeruzsálem pusztulását követően összegyűlt jamniai zsidó rabbinikus iskola nem kezelt Szentírásként, így a zsidó hitéletből kikerültek. Az elnevezés (lat. Sixtus Senensis, 1520–1569) származik. Érdekes azért, hogy a Hanukka zsidó ünnepének az alapja a Makkabeusok deuterokanonikus könyveiben elbeszélt gyertyacsoda. A keresztényekre is hatott a zsidó döntés, így a 4. század folyamán Szent Jeromos, a latin Vulgata fordítója irodalmi harcba kezdett azért, hogy ezek a könyvek kikerüljenek az Ószövetségből. Másodkanonizációnak nevezhető az a döntés, amivel Jeromos megbízója, Damasus pápa, és az általa Kr. u. 382-ben tartott helyi, római zsinat a latin Vulgata szempontjából lezárja a vitát: a zsinat által kiadott kánoni lista bekerült a későbbi Decretum Gelasianumba, és általában meghatározza a latin egyház szemléletét. Eszerint Szent Jeromosnak igaza van ugyan abban, hogy ami héberül megvan, azt héberből kell fordítani, de azok a latin nyelvű egyházak, amelyek körábbi fordítások alapján használtak eredetileg csak görög nyelvű iratokat, továbbra is használhatják, viszont nem kell elkezdeni azon görög iratok használatát, amelyek addig a latin világban nem terjedtek el. Így történt, hogy pl. a Bölcsesség könyve az bekerült a Vulgatába, és onnan a modern magyar katolikus Szentírásfordításokba is, de a Salamon Zsoltárai nem került be (a teljes listát lásd lentebb). A Tridenti zsinat megerősítette a Decretum Gelasianumban fölsorolt könyvek kanonikusságát. Luther és általában a reformátorok Szent Jeromos véleményéhez nyúltak vissza. Eszerint, az ószövetségi iratok sugalmazottsági megítélésénél az ószövetségi hagyományt megőrző zsidó közösség döntését kell átvenni. Így a protestánsok a deuterokanonikus könyveket rövid ingadozás után kivették a Bibliakiadásaikból. Az eredeti Vizsolyi Biblia még tartalmazza a másodkanonizált iratokat is, de későbbi Károli Bibliák már nem. A protestánsok gyakran nevezik ezeket az iratokat is apokrif iratoknak, de újabban az ökumenikus párbeszéd részeként visszatértek a "deuterokanonikus" megnevezéshez. A protestáns Új Fordítás megjelenésével párhuzamosan modern protestáns fordítók is lefordították a deuterokanonikus könyveket, és a könyvkiadás ezt a címet viseli: Deuterokanonikus bibliai konyvek Tény, hogy a protestánsok körében ez csak szóhasználat: ettől még a deuterokanonikus könyvek istentiszteleti fölolvasása nem kezdődött el. Az ortodox egyházak számára a Septuaginta jeneti az Ószövetséget, tehát liturgikusan használják nem csak a Katolikus Egyház által deuterokanonikusnak nevezett könyveket, hanem pl. a Salamon Zsoltárait is. (hu)
- A deuterokanonikus, azaz másodkanonizált (gyakori protestáns szóhasználattal apokrif) könyvek azok a nagyrészt görög nyelvű ószövetségi iratok, amelyeket a Jeruzsálem pusztulását követően összegyűlt jamniai zsidó rabbinikus iskola nem kezelt Szentírásként, így a zsidó hitéletből kikerültek. Az elnevezés (lat. Sixtus Senensis, 1520–1569) származik. Érdekes azért, hogy a Hanukka zsidó ünnepének az alapja a Makkabeusok deuterokanonikus könyveiben elbeszélt gyertyacsoda. A keresztényekre is hatott a zsidó döntés, így a 4. század folyamán Szent Jeromos, a latin Vulgata fordítója irodalmi harcba kezdett azért, hogy ezek a könyvek kikerüljenek az Ószövetségből. Másodkanonizációnak nevezhető az a döntés, amivel Jeromos megbízója, Damasus pápa, és az általa Kr. u. 382-ben tartott helyi, római zsinat a latin Vulgata szempontjából lezárja a vitát: a zsinat által kiadott kánoni lista bekerült a későbbi Decretum Gelasianumba, és általában meghatározza a latin egyház szemléletét. Eszerint Szent Jeromosnak igaza van ugyan abban, hogy ami héberül megvan, azt héberből kell fordítani, de azok a latin nyelvű egyházak, amelyek körábbi fordítások alapján használtak eredetileg csak görög nyelvű iratokat, továbbra is használhatják, viszont nem kell elkezdeni azon görög iratok használatát, amelyek addig a latin világban nem terjedtek el. Így történt, hogy pl. a Bölcsesség könyve az bekerült a Vulgatába, és onnan a modern magyar katolikus Szentírásfordításokba is, de a Salamon Zsoltárai nem került be (a teljes listát lásd lentebb). A Tridenti zsinat megerősítette a Decretum Gelasianumban fölsorolt könyvek kanonikusságát. Luther és általában a reformátorok Szent Jeromos véleményéhez nyúltak vissza. Eszerint, az ószövetségi iratok sugalmazottsági megítélésénél az ószövetségi hagyományt megőrző zsidó közösség döntését kell átvenni. Így a protestánsok a deuterokanonikus könyveket rövid ingadozás után kivették a Bibliakiadásaikból. Az eredeti Vizsolyi Biblia még tartalmazza a másodkanonizált iratokat is, de későbbi Károli Bibliák már nem. A protestánsok gyakran nevezik ezeket az iratokat is apokrif iratoknak, de újabban az ökumenikus párbeszéd részeként visszatértek a "deuterokanonikus" megnevezéshez. A protestáns Új Fordítás megjelenésével párhuzamosan modern protestáns fordítók is lefordították a deuterokanonikus könyveket, és a könyvkiadás ezt a címet viseli: Deuterokanonikus bibliai konyvek Tény, hogy a protestánsok körében ez csak szóhasználat: ettől még a deuterokanonikus könyvek istentiszteleti fölolvasása nem kezdődött el. Az ortodox egyházak számára a Septuaginta jeneti az Ószövetséget, tehát liturgikusan használják nem csak a Katolikus Egyház által deuterokanonikusnak nevezett könyveket, hanem pl. a Salamon Zsoltárait is. (hu)
|
