| dbo:abstract
|
- Diakritikus jelnek (görög διακριτικός a.m. „megkülönböztető”) nevezünk minden olyan, betű fölé vagy alá helyezett mellékjelet, amelynek feladata, hogy az adott betű általános hangértékét – kisebb vagy nagyobb mértékben – módosítsa. A diakritikus jelek közé tartoznak a különböző ékezetek (éles: ´, tompa: `, circumflex: ^, hacsek: ˇ, hullámos vagy tilde: ~, kettős: ˝) és egyéb magánhangzójelek (félkör: ˘, tréma: ¨, : °), valamint a betűk alá helyezett jelek (horgok: ¸, ˛), illetve egyéb jelek (áthúzás: ł, ø, stb.). A magánhangzók esetében jelölhetnek hangsúlyt, nyílt, zárt, vagy orrhangú ejtést, hosszúságot, hangszínt, palatalizációt, hiátust stb. A mássalhangzóknál többnyire csak eltérő hangértéket jelentenek, főként olyan betűknél, amelyeket csak történeti okokból tartott meg a helyesírás. Egyes diakritikus jelek ejtése az alaphang (mai) ejtéséétől meglehetősen eltérő lehet. Ezeknek általában történelmi, vagy nyelvtani jelentőségük van. A lengyelben példa a ł betű, melyet [w]-nek ejtenek, vagy az ó, amit [u]-nak. A németben az ä-t is [e]-nek (hätte), vagy [ε:]-nek (spät) ejtik. A magyarban a következő betűkön találunk diakritikus jeleket: á, é, í, ó, ö, ő, ú, ü, ű. Ma már teljesen kikopott a zárt e írására alkalmazott ë. Nem terjedt el az Akadémiai Nagyszótárban a Czuczor Gergely és Fogarasi János által az i-hang különböző ejtéseire javasolt további hat diakritikus jelű i-betű. Fontos megjegyezni, hogy egyes nyelvekben még megvan – a magyarral ellentétben – az ún. mély i hang, IPA jele: . A törökben ezt a hangot ı-vel jelölik, azaz az i-n lévő pont is tekinthető diakritikus jelnek, (legalább is a török nyelvben). Ennek a hangnak az egykori meglétét őrzik a híd, nyíl, kín, stb. szavak ragozott alakjai (pl.: hídnál, nyíllal, kínos). (hu)
- Diakritikus jelnek (görög διακριτικός a.m. „megkülönböztető”) nevezünk minden olyan, betű fölé vagy alá helyezett mellékjelet, amelynek feladata, hogy az adott betű általános hangértékét – kisebb vagy nagyobb mértékben – módosítsa. A diakritikus jelek közé tartoznak a különböző ékezetek (éles: ´, tompa: `, circumflex: ^, hacsek: ˇ, hullámos vagy tilde: ~, kettős: ˝) és egyéb magánhangzójelek (félkör: ˘, tréma: ¨, : °), valamint a betűk alá helyezett jelek (horgok: ¸, ˛), illetve egyéb jelek (áthúzás: ł, ø, stb.). A magánhangzók esetében jelölhetnek hangsúlyt, nyílt, zárt, vagy orrhangú ejtést, hosszúságot, hangszínt, palatalizációt, hiátust stb. A mássalhangzóknál többnyire csak eltérő hangértéket jelentenek, főként olyan betűknél, amelyeket csak történeti okokból tartott meg a helyesírás. Egyes diakritikus jelek ejtése az alaphang (mai) ejtéséétől meglehetősen eltérő lehet. Ezeknek általában történelmi, vagy nyelvtani jelentőségük van. A lengyelben példa a ł betű, melyet [w]-nek ejtenek, vagy az ó, amit [u]-nak. A németben az ä-t is [e]-nek (hätte), vagy [ε:]-nek (spät) ejtik. A magyarban a következő betűkön találunk diakritikus jeleket: á, é, í, ó, ö, ő, ú, ü, ű. Ma már teljesen kikopott a zárt e írására alkalmazott ë. Nem terjedt el az Akadémiai Nagyszótárban a Czuczor Gergely és Fogarasi János által az i-hang különböző ejtéseire javasolt további hat diakritikus jelű i-betű. Fontos megjegyezni, hogy egyes nyelvekben még megvan – a magyarral ellentétben – az ún. mély i hang, IPA jele: . A törökben ezt a hangot ı-vel jelölik, azaz az i-n lévő pont is tekinthető diakritikus jelnek, (legalább is a török nyelvben). Ennek a hangnak az egykori meglétét őrzik a híd, nyíl, kín, stb. szavak ragozott alakjai (pl.: hídnál, nyíllal, kínos). (hu)
|
