| dbo:abstract
|
- A dolce stil novo (magyarul „édes, új stílus”) a 13. századi Itália legfontosabb irodalmi irányzatának neve. Az irányzatra a szicíliai és a toszkán költészet tett nagy hatást. Az időszak irodalmi munkáinak legfontosabb témája a nemeslelkűség (gentilezza) és a szerelem (amore). A dolce stil novo nevet először Dante Alighieri használta a Purgatórium 24. énekében: amikor megérkezik a purgatóriumba, , egy 13. századi itáliai költővel találkozik, aki elmeséli Danténak, hogy maga Dante, és új műfajt hoztak létre, amelynek előzményei megtalálhatók a provanszál trubadúrok, például a genovai műveiben. Előzményeivel összehasonlítva, a dolce stil novo költészete kifinomult és intellektuális: metaforákat és szimbólumokat alkalmaz, valamint rendszeresen él a finom kétértelműségben rejlő lehetőségekkel. A női szépség imádata határozottan kifejezésre jut e stílus költőjének munkájában, aki gyakran mély önelemzést folytat. Számos irodalomkritikus szerint az önelemzést ennek poétái vezették be, és később Francesco Petrarca tökéletesítette. Ennek az iskolának a költői elevenen festik le a női szépséget, álmaik hölgyét gyakran az Édenkert teremtményeihez hasonlítják. A nőt „angyalként” vagy „az Istenhez vezető útként” írják le. A szerelem a dolce stil nuovóban a testi szerelem helyett egyfajta égi szerelmet jelent. A két fő fogalom, az önelemzés és a szerelem, így összeolvad, amint a költő a saját belső világába lép, hogy kifejezze legbensőbb érzéseit, melyeket a mérhetetlen, isteni női szépség vált ki belőle. Ennek az irodalmi irányzatnak az első megnyilvánulása Guinizelli Al cor gentil rempaira sempre amore című költeménye, míg a költészeti irányzat fő művelője Dante volt, akinek legismertebb műve az Isteni színjáték. A dolce stil novo jelentősége abban rejlik, hogy az első valódi itáliai irodalmi hagyomány megteremtése mellett megnemesítette a toszkán nyelvet, amely hamarosan az olasz nemzeti nyelv mintájává vált. A dolce stil novo költői ihlették a későbbi katalán költőt, . (hu)
- A dolce stil novo (magyarul „édes, új stílus”) a 13. századi Itália legfontosabb irodalmi irányzatának neve. Az irányzatra a szicíliai és a toszkán költészet tett nagy hatást. Az időszak irodalmi munkáinak legfontosabb témája a nemeslelkűség (gentilezza) és a szerelem (amore). A dolce stil novo nevet először Dante Alighieri használta a Purgatórium 24. énekében: amikor megérkezik a purgatóriumba, , egy 13. századi itáliai költővel találkozik, aki elmeséli Danténak, hogy maga Dante, és új műfajt hoztak létre, amelynek előzményei megtalálhatók a provanszál trubadúrok, például a genovai műveiben. Előzményeivel összehasonlítva, a dolce stil novo költészete kifinomult és intellektuális: metaforákat és szimbólumokat alkalmaz, valamint rendszeresen él a finom kétértelműségben rejlő lehetőségekkel. A női szépség imádata határozottan kifejezésre jut e stílus költőjének munkájában, aki gyakran mély önelemzést folytat. Számos irodalomkritikus szerint az önelemzést ennek poétái vezették be, és később Francesco Petrarca tökéletesítette. Ennek az iskolának a költői elevenen festik le a női szépséget, álmaik hölgyét gyakran az Édenkert teremtményeihez hasonlítják. A nőt „angyalként” vagy „az Istenhez vezető útként” írják le. A szerelem a dolce stil nuovóban a testi szerelem helyett egyfajta égi szerelmet jelent. A két fő fogalom, az önelemzés és a szerelem, így összeolvad, amint a költő a saját belső világába lép, hogy kifejezze legbensőbb érzéseit, melyeket a mérhetetlen, isteni női szépség vált ki belőle. Ennek az irodalmi irányzatnak az első megnyilvánulása Guinizelli Al cor gentil rempaira sempre amore című költeménye, míg a költészeti irányzat fő művelője Dante volt, akinek legismertebb műve az Isteni színjáték. A dolce stil novo jelentősége abban rejlik, hogy az első valódi itáliai irodalmi hagyomány megteremtése mellett megnemesítette a toszkán nyelvet, amely hamarosan az olasz nemzeti nyelv mintájává vált. A dolce stil novo költői ihlették a későbbi katalán költőt, . (hu)
|
