| dbo:abstract
|
- Az enzimhez kötött immunszorbiens próba (ELISA) egy általánosan használt analitikai biokémiai próba, amelyet először Engvall és Perlmann írt le 1971-ben. A vizsgálat egy szilárd fázisú enzimimmunpróba (EIA) típusát használja egy ligandum (általában egy fehérje) jelenlétének kimutatására egy folyékony mintában a mérendő fehérje ellen irányuló antitestek segítségével. Az ELISA-t diagnosztikai eszközként használják az orvostudományban, a növénypatológiában és a biotechnológiában, valamint minőségellenőrzésre különböző iparágakban. Az ELISA legegyszerűbb formájában a vizsgálandó mintából származó antigéneket egy felülethez rögzítik. Ezután egy megfelelő antitestet visznek fel a felületre, hogy az meg tudja kötni az antigént. Ezt az antitestet egy enzimhez kötik, majd a nem kötött antitesteket eltávolítják. Az utolsó lépésben az enzim szubsztrátját tartalmazó anyagot adnak hozzá. Ha volt kötődés, az ezt követő reakció kimutatható jelet, leggyakrabban színváltozást eredményez. Az ELISA elvégzéséhez legalább egy, egy adott antigénre specifikus antitestre van szükség. Az ismeretlen mennyiségű antigént tartalmazó mintát egy szilárd hordozón (általában egy polisztirol mikrotiterlemezen) immobilizálják, vagy nem-specifikusan (a felületre történő adszorpció révén), vagy specifikusan (egy másik, ugyanarra az antigénre specifikus antitest általi befogás révén, a "szendvics" ELISA-ban). Az antigén immobilizálása után hozzáadjuk a detektáló antitestet, amely komplexet képez az antigénnel. A detektáló antitest kovalensen kapcsolódhat egy enzimhez, vagy maga is detektálható egy olyan másodlagos antitesttel, amely biokonjugálással kapcsolódik egy enzimhez. Az egyes lépések között a lemezt általában enyhe mosószeres oldattal mossuk, hogy eltávolítsuk a nem specifikusan kötött fehérjéket vagy antitesteket. Az utolsó mosási lépés után a lemezt egy enzimes szubsztrát hozzáadásával fejlesztik, hogy látható jelet hozzanak létre, amely jelzi a mintában lévő antigén mennyiségét. Megjegyzendő, hogy az ELISA a szigorúan "immuno" vizsgálatok helyett a ligandumkötési vizsgálatok más formáit is elvégezheti, bár az elnevezés az eredeti "immuno" elnevezést viselte a módszer általános használata és fejlődéstörténete miatt. A technikához lényegében bármilyen ligáló reagensre van szükség, amely immobilizálható a szilárd fázison, valamint egy olyan detektáló reagensre, amely specifikusan kötődik, és egy enzim segítségével megfelelően számszerűsíthető jelet hoz létre. A mosások között csak a ligandum és a specifikusan kötődő társai maradnak specifikusan kötve vagy az antigén-antitest kölcsönhatás révén "immunoszorpcióban" a szilárd fázishoz, míg a nem specifikus vagy nem kötött komponensek kimosódnak. Más spektrofotometriás nedves laboratóriumi vizsgálati formátumoktól eltérően, ahol ugyanaz a reakciógödör (pl. egy küvetta) a mosás után újra felhasználható, az ELISA-lemezeknél a reakciótermékek a szilárd fázisra immunosodnak, amely a lemez része, és így nem könnyen újrafelhasználhatók. (hu)
- Az enzimhez kötött immunszorbiens próba (ELISA) egy általánosan használt analitikai biokémiai próba, amelyet először Engvall és Perlmann írt le 1971-ben. A vizsgálat egy szilárd fázisú enzimimmunpróba (EIA) típusát használja egy ligandum (általában egy fehérje) jelenlétének kimutatására egy folyékony mintában a mérendő fehérje ellen irányuló antitestek segítségével. Az ELISA-t diagnosztikai eszközként használják az orvostudományban, a növénypatológiában és a biotechnológiában, valamint minőségellenőrzésre különböző iparágakban. Az ELISA legegyszerűbb formájában a vizsgálandó mintából származó antigéneket egy felülethez rögzítik. Ezután egy megfelelő antitestet visznek fel a felületre, hogy az meg tudja kötni az antigént. Ezt az antitestet egy enzimhez kötik, majd a nem kötött antitesteket eltávolítják. Az utolsó lépésben az enzim szubsztrátját tartalmazó anyagot adnak hozzá. Ha volt kötődés, az ezt követő reakció kimutatható jelet, leggyakrabban színváltozást eredményez. Az ELISA elvégzéséhez legalább egy, egy adott antigénre specifikus antitestre van szükség. Az ismeretlen mennyiségű antigént tartalmazó mintát egy szilárd hordozón (általában egy polisztirol mikrotiterlemezen) immobilizálják, vagy nem-specifikusan (a felületre történő adszorpció révén), vagy specifikusan (egy másik, ugyanarra az antigénre specifikus antitest általi befogás révén, a "szendvics" ELISA-ban). Az antigén immobilizálása után hozzáadjuk a detektáló antitestet, amely komplexet képez az antigénnel. A detektáló antitest kovalensen kapcsolódhat egy enzimhez, vagy maga is detektálható egy olyan másodlagos antitesttel, amely biokonjugálással kapcsolódik egy enzimhez. Az egyes lépések között a lemezt általában enyhe mosószeres oldattal mossuk, hogy eltávolítsuk a nem specifikusan kötött fehérjéket vagy antitesteket. Az utolsó mosási lépés után a lemezt egy enzimes szubsztrát hozzáadásával fejlesztik, hogy látható jelet hozzanak létre, amely jelzi a mintában lévő antigén mennyiségét. Megjegyzendő, hogy az ELISA a szigorúan "immuno" vizsgálatok helyett a ligandumkötési vizsgálatok más formáit is elvégezheti, bár az elnevezés az eredeti "immuno" elnevezést viselte a módszer általános használata és fejlődéstörténete miatt. A technikához lényegében bármilyen ligáló reagensre van szükség, amely immobilizálható a szilárd fázison, valamint egy olyan detektáló reagensre, amely specifikusan kötődik, és egy enzim segítségével megfelelően számszerűsíthető jelet hoz létre. A mosások között csak a ligandum és a specifikusan kötődő társai maradnak specifikusan kötve vagy az antigén-antitest kölcsönhatás révén "immunoszorpcióban" a szilárd fázishoz, míg a nem specifikus vagy nem kötött komponensek kimosódnak. Más spektrofotometriás nedves laboratóriumi vizsgálati formátumoktól eltérően, ahol ugyanaz a reakciógödör (pl. egy küvetta) a mosás után újra felhasználható, az ELISA-lemezeknél a reakciótermékek a szilárd fázisra immunosodnak, amely a lemez része, és így nem könnyen újrafelhasználhatók. (hu)
|
