| dbo:abstract
|
- Az egészségbiztosítás egyrészt a társadalombiztosítás egyik pillére (a nyugdíjbiztosítás mellett), amely alapján a társadalom tagjai betegség esetén közösségi pénzügyi alapból fizetett egészségügyi ellátást kapnak. A gyógyítás finanszírozását végezheti közvetlenül állami szervezet az állami költségvetésből, ez a szovjet típusú, a megszervezőjéről -modellnek nevezett rendszer. Ezt vették át a második világháború után a szovjet érdekszférába került „népi demokratikus” országok, valamint Nagy Britannia munkaügyi miniszter javaslatára, 1942-ben. Másrészt, az egészségbiztosítás a biztosítások olyan, viszonylag újkeletű formája, amelyben a hagyományos, biztosítási összeget kifizető szolgáltatás mellett megjelenik a szolgáltatásfinanszírozás is, melynek keretében a biztosítóval szerződött magán-, állami vagy önkormányzati kórházakban a biztosító átvállalja a biztosított ténylegesen felmerülő, bizonyos költségeit. A korszerű társadalombiztosítási rendszerek Bismarck 1881-ben megkezdett és 1889-ben befejezett törvényeinek elvei szerint működnek ma is. Ennek pénzügyi alapja törvényben rögzített, célhoz kötött adó: a járulék, amelynek fizetése speciális, biztosítási jogviszonyt hoz létre. Ennek főbb jellemzői: a minden jövedelemmel rendelkezőre egységesen kirótt, törvényben meghatározott mértékű járulékfizetés, a biztosítási rendszerbe való kötelező belépés , és a biztosítók befogadási kényszere (nem vizsgálhatják a biztosított egyéni egészségi vagy pénzügyi kockázatát). Ezek az elvek az egyes országokban azonban eltérő technikákkal, különböző módon valósulnak meg. A szolgáltatásokat a bismarcki rendszerben önigazgató közvetítő szervezetek, (nyugdíj- és) egészségbiztosítók finanszírozzák. Néhány országban történetileg önálló balesetbiztosítás, Németországban 1996-ban önálló (kötelező) ápolásbiztosítás alakult meg. Az egészségbiztosító elméletileg kétféle lehet: magán vagy állami szervezet. A tisztán piaci alapú és tisztán állami között azonban számos, a két rendszer elemeit elegyítő átmeneti változat létezik. Az Európai Unió (EU), illetve Európa országaiban különböző modellek léteznek. Az európai rendszerek többségében az egészségbiztosítók erős állami szabályozás alatt álló, különleges jogállású, közösségi szervezetek. Ebbe a kategóriába tartozik Németország, Ausztria, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. Centralizált állami rendszer működik Angliában és Írországban, ahol az egészségügyi alapbiztosítás állampolgári jogon járó, adóból finanszírozott. Svédország, Finnország, Dánia döntően állami, (területi alapon) decentralizált egészségbiztosítást működtet. A déli országok (Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország) egészségbiztosítása vegyes, csak kisebb részben társadalombiztosítási alapú. A posztszocialista országok mindegyike áttért az állami rendszerről a biztosítási alapú rendszerre, ez Magyarországon az 1992-ben született egészségbiztosítási törvénnyel történt meg. A döntően piaci alapú egészségbiztosítás példája az Egyesült Államok, azonban az idősek és a szegények ellátását ott is állami szervezetek (Medicare illetve Medicaid) finanszírozzák. Ott a társadalombiztosításban a részvétel nem kötelező, amin több elnök kísérelt meg változtatni, köztük Barack Obama is. Több – elsősorban kelet-európai, posztszocialista – országban a hivatalos, biztosítói finanszírozáson kívül az egészségügy finanszírozásának van egy jelentős, illegális eleme, a (azaz a zsebből zsebbe fizetés, hálapénz). A fejlett és fejlődő országok egészségbiztosítási rendszerei évtizedek óta finanszírozási problémákkal küzdenek, emiatt folyamatosan változtatásokra szorulnak, és a rendszerek átalakítása, az mindenütt visszatérő belpolitikai kérdés. A reformokat több tényező teszi sürgetővé: az egyre drágább gyógyító eljárások és gyógyszerek okozta költségrobbanás, a népesség elöregedése, amely csökkenti az egészségügyi hozzájárulást fizetők, illetve növeli a szolgáltatásokat igénybe vevők számát és arányát. Növeli a keresletet a népesség rossz egészségi állapota, az egészség társadalmi és munkaerőpiaci felértékelődése, a szolgáltatások magasabb színvonala iránt növekvő általános igény is. Nem elhanyagolható költségtényező lehet az eltérő egészségügyi rendszerek eltérő hatékonysága is. (hu)
- Az egészségbiztosítás egyrészt a társadalombiztosítás egyik pillére (a nyugdíjbiztosítás mellett), amely alapján a társadalom tagjai betegség esetén közösségi pénzügyi alapból fizetett egészségügyi ellátást kapnak. A gyógyítás finanszírozását végezheti közvetlenül állami szervezet az állami költségvetésből, ez a szovjet típusú, a megszervezőjéről -modellnek nevezett rendszer. Ezt vették át a második világháború után a szovjet érdekszférába került „népi demokratikus” országok, valamint Nagy Britannia munkaügyi miniszter javaslatára, 1942-ben. Másrészt, az egészségbiztosítás a biztosítások olyan, viszonylag újkeletű formája, amelyben a hagyományos, biztosítási összeget kifizető szolgáltatás mellett megjelenik a szolgáltatásfinanszírozás is, melynek keretében a biztosítóval szerződött magán-, állami vagy önkormányzati kórházakban a biztosító átvállalja a biztosított ténylegesen felmerülő, bizonyos költségeit. A korszerű társadalombiztosítási rendszerek Bismarck 1881-ben megkezdett és 1889-ben befejezett törvényeinek elvei szerint működnek ma is. Ennek pénzügyi alapja törvényben rögzített, célhoz kötött adó: a járulék, amelynek fizetése speciális, biztosítási jogviszonyt hoz létre. Ennek főbb jellemzői: a minden jövedelemmel rendelkezőre egységesen kirótt, törvényben meghatározott mértékű járulékfizetés, a biztosítási rendszerbe való kötelező belépés , és a biztosítók befogadási kényszere (nem vizsgálhatják a biztosított egyéni egészségi vagy pénzügyi kockázatát). Ezek az elvek az egyes országokban azonban eltérő technikákkal, különböző módon valósulnak meg. A szolgáltatásokat a bismarcki rendszerben önigazgató közvetítő szervezetek, (nyugdíj- és) egészségbiztosítók finanszírozzák. Néhány országban történetileg önálló balesetbiztosítás, Németországban 1996-ban önálló (kötelező) ápolásbiztosítás alakult meg. Az egészségbiztosító elméletileg kétféle lehet: magán vagy állami szervezet. A tisztán piaci alapú és tisztán állami között azonban számos, a két rendszer elemeit elegyítő átmeneti változat létezik. Az Európai Unió (EU), illetve Európa országaiban különböző modellek léteznek. Az európai rendszerek többségében az egészségbiztosítók erős állami szabályozás alatt álló, különleges jogállású, közösségi szervezetek. Ebbe a kategóriába tartozik Németország, Ausztria, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. Centralizált állami rendszer működik Angliában és Írországban, ahol az egészségügyi alapbiztosítás állampolgári jogon járó, adóból finanszírozott. Svédország, Finnország, Dánia döntően állami, (területi alapon) decentralizált egészségbiztosítást működtet. A déli országok (Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország) egészségbiztosítása vegyes, csak kisebb részben társadalombiztosítási alapú. A posztszocialista országok mindegyike áttért az állami rendszerről a biztosítási alapú rendszerre, ez Magyarországon az 1992-ben született egészségbiztosítási törvénnyel történt meg. A döntően piaci alapú egészségbiztosítás példája az Egyesült Államok, azonban az idősek és a szegények ellátását ott is állami szervezetek (Medicare illetve Medicaid) finanszírozzák. Ott a társadalombiztosításban a részvétel nem kötelező, amin több elnök kísérelt meg változtatni, köztük Barack Obama is. Több – elsősorban kelet-európai, posztszocialista – országban a hivatalos, biztosítói finanszírozáson kívül az egészségügy finanszírozásának van egy jelentős, illegális eleme, a (azaz a zsebből zsebbe fizetés, hálapénz). A fejlett és fejlődő országok egészségbiztosítási rendszerei évtizedek óta finanszírozási problémákkal küzdenek, emiatt folyamatosan változtatásokra szorulnak, és a rendszerek átalakítása, az mindenütt visszatérő belpolitikai kérdés. A reformokat több tényező teszi sürgetővé: az egyre drágább gyógyító eljárások és gyógyszerek okozta költségrobbanás, a népesség elöregedése, amely csökkenti az egészségügyi hozzájárulást fizetők, illetve növeli a szolgáltatásokat igénybe vevők számát és arányát. Növeli a keresletet a népesség rossz egészségi állapota, az egészség társadalmi és munkaerőpiaci felértékelődése, a szolgáltatások magasabb színvonala iránt növekvő általános igény is. Nem elhanyagolható költségtényező lehet az eltérő egészségügyi rendszerek eltérő hatékonysága is. (hu)
|
