| dbo:abstract
|
- Az első líbiai polgárháború (arab nyelven: الحرب الأهلية في ليبيا / al-ḥarb al-ahliyya fī Lībiyā) egy fegyveres konfliktus volt 2011-ben az észak-afrikai Líbiában, amelyet az 1969 óta uralmon levő Moammer Kadhafi ezredes és a hozzá hű erők vívtak a rendszer elleni lázadókkal, akiket az képviselt. A kormányellenes tüntetések 2011. február 15-én kezdődtek, a tunéziai és az egyiptomi forradalom után, az egész arab világon jelentkező tüntetéssorozat részeként. A Kireneikában kirobbanó tiltakozássorozat hamar erőszakba torkollott. A rezsim rendkívül kemény fellépéssel megpróbálta leverni a lázongásokat, ugyanakkor legalább egy esetben éppen a lázadók nyitottak tüzet kormánypárti tüntetésekre. A Bengázi környékén zajló erősen törzsi színezetű eseményeket gyorsan követte a nyugati hegyekben a berber törzsek lázadása, valamint a vegyes lakosságú Miszráta felkelése. Súlyos harcok után a lázadók Bengáziban megalakították az (ÁNT) amely deklarálta, hogy célja a Kadhafi-rezsim megdöntése, és a szabad választások kiharcolása. A tanács jobbára azonban a Kadhafi-rezsim régi kádereiből állt. Vezetője a korábbi igazságügy miniszter, Musztafa Abd el-Dzsalíl, aki annak idején a HIV terjesztéssel vádolt bolgár ápolónők perében a halálos ítéletet is aláírta. Az események nyomon követését jelentősen megnehezítette a világ számára a média és a kommunikációs hálózatok teljes körű állami ellenőrzése és lezárása, valamint a média mint fegyver intenzív használata a konfliktus résztvevői által. Moammer Kadhafi, fia, Szajf-al Iszlám és a titkosszolgálatokat vezető ellen június 27-én nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki. Lázadó források szerint a kormány elsősorban zsoldosokat vetett be a felkelés letörésére, és fegyverként használta a tömeges nemi erőszakot is. A Human Rights Watch, és az Amnesty International helyszíni vizsgálatai nem támasztották alá ezen vádakat. A rezsim a lázadókat az Al Kaidához kötődő nemzetközi terroristáknak tartotta. Független források valóban megerősítették az Al Kaidához köthető szervezetek, és külföldi zsoldosok megjelenését a lázadók között, ugyanakkor ennek a befolyásnak mérete nem éri el azt a szintet ahogyan azt a kormány propaganda be kívánja állítani. Ezek a szervezetek jelen vannak ugyan, de nem ők irányítják a lázadást, sokkal inkább támogatják, és hasznot húznak belőle. Bár a harcok rendkívül heves lefolyásúak voltak, mégis az ilyen konfliktusokban szokatlan módon, bizonyos humanitárius elveket úgy tűnik mindkét fél igyekezett betartani. Ilyen például, hogy az ország vízellátásának 70%-át biztosító ún. rendszer immunitást élvezett, annak csővezetékei és kiszolgáló létesítményei ellen intézett támadásoktól minden fél tartózkodott, valamint a vízellátás megzavarása sem szerepelt a bevetett fegyverek között. Bengázi teljes vízellátását végig a kormány biztosította. A NATO a harcoló felek közül egyedüliként, július végén csapást mért Bregában a két kiszolgáló állomására. Ugyanakkor mindkét fél részéről gyakoriak voltak a hadifoglyok ellen elkövetett atrocitások. A felkelők minden feketebőrű személyt gyanúsnak tartottak, mivel Kadhafi zsoldosai is főként a fekete Afrikából jöttek, így gyakran előfordult, hogy minden ok nélkül kivégeztek afrikai vendégmunkásokat. A felkelő fegyveresek a kezdeti sikerek után márciusra elejére mind inkább a keleti országrészbe szorultak vissza, a kormányhadsereg nehézfegyverekkel, harckocsikkal és repülőgépekkel indított ellentámadása miatt. 2011. március 17-én, amikor a lojalista erők már a lázadás központját, Bengázit is megközelítették, az ENSZ BT főleg angol és francia nyomásra megszavazta a Líbia felett kialakítandó repüléstilalmi zónát. A határozat lehetőséget biztosított a NATO csapatoknak a civil lakosság védelmére, minden elérhető eszközzel, kivéve szárazföldi csapatok bevetését. A NATO légierő azonnal megkezdte a kormánycsapatok, és Tripoli bombázását, ennek hatására az offenzíva leállt, a kormánycsapatok visszavonultak Szirte városáig, és a felkelők elfoglalták a kiürített városokat. A Szurtot támadó lázadó csoportot aztán a hadsereg ellentámadása szétverte, és a kormánycsapatok menetből visszafoglalták a partvidéket egészen Brega városáig. A keleti front augusztusig Adzsdábija és Brega között húzódott, míg nyugaton heves harcok folytak Miszráta városa körül és a Nefúsza-hegységben, valamint Sabha városától délre a nigeri határ környékén. A hadműveleteket, és az elszakadt területek életét a lázadók főleg a líbiai nemzeti bank bengázi fiókjának trezorjából szerzett pénzből finanszírozták. A trezort még márciusban törték fel. A NATO a parti zónákban repülés tilalmi övezetet tartott fenn, amit azonban lázadó gépek – a NATO hallgatólagos beleegyezésével – rendszeresen megsértettek. Az ENSZ által elrendelt fegyverembargó betartatása is meglehetősen egyoldalúan volt értelmezve. A lázadóknak irányuló katari, és egyéb fegyverszállítmányokat nem tartóztatták fel, sőt Franciaország maga is legalább egy esetben fegyvereket szállított a lázadóknak. Ugyanakkor a kormány is hozzájutott fegyverekhez, Csád, Niger, és állítólag Algéria irányából. A NATO csapatok szorosan együttműködnek a felkelőkkel, légi, és tengerészeti tűztámogatást nyújtva hadműveleteikhez, sőt amerikai és brit katonai kiképzők is érkeztek a felkelők támogatására. A NATO csapatok hathatós támogatásával április végére a felkelők kezére került a Líbia - Tunézia határvidék, sőt Miszráta elfoglalását is sikerült megakadályozni. Július 25-re a polgárháború állandósulni látszott, az utolsó nagy kormánypárti offenzíva óta ugyan voltak kisebb lázadó sikerek, de nagyobb területek nem cseréltek gazdát, noha a lázadó csapatok már nehézfegyverzettel és tankokkal is rendelkeztek. Augusztus 21-re a lázadóknak sikerült behatolniuk Tripoliba, 23-án pedig elfoglalták a Bab al-Azizija komplexumot, Kadhafi állítólagos tartózkodási helyét, bár az ezredest nem találták az épületben, valószínűleg ekkor már Szurtban tartózkodott. Hosszú ostrom után, október 17-én elesett Báni Válid, majd három nappal később Szurt városa is, az utóbbi ostroma közben Kadhafi is életét vesztette. Ezzel az ország teljes területe az ÁNT kezére került és véget ért a líbiai polgárháború. (hu)
- Az első líbiai polgárháború (arab nyelven: الحرب الأهلية في ليبيا / al-ḥarb al-ahliyya fī Lībiyā) egy fegyveres konfliktus volt 2011-ben az észak-afrikai Líbiában, amelyet az 1969 óta uralmon levő Moammer Kadhafi ezredes és a hozzá hű erők vívtak a rendszer elleni lázadókkal, akiket az képviselt. A kormányellenes tüntetések 2011. február 15-én kezdődtek, a tunéziai és az egyiptomi forradalom után, az egész arab világon jelentkező tüntetéssorozat részeként. A Kireneikában kirobbanó tiltakozássorozat hamar erőszakba torkollott. A rezsim rendkívül kemény fellépéssel megpróbálta leverni a lázongásokat, ugyanakkor legalább egy esetben éppen a lázadók nyitottak tüzet kormánypárti tüntetésekre. A Bengázi környékén zajló erősen törzsi színezetű eseményeket gyorsan követte a nyugati hegyekben a berber törzsek lázadása, valamint a vegyes lakosságú Miszráta felkelése. Súlyos harcok után a lázadók Bengáziban megalakították az (ÁNT) amely deklarálta, hogy célja a Kadhafi-rezsim megdöntése, és a szabad választások kiharcolása. A tanács jobbára azonban a Kadhafi-rezsim régi kádereiből állt. Vezetője a korábbi igazságügy miniszter, Musztafa Abd el-Dzsalíl, aki annak idején a HIV terjesztéssel vádolt bolgár ápolónők perében a halálos ítéletet is aláírta. Az események nyomon követését jelentősen megnehezítette a világ számára a média és a kommunikációs hálózatok teljes körű állami ellenőrzése és lezárása, valamint a média mint fegyver intenzív használata a konfliktus résztvevői által. Moammer Kadhafi, fia, Szajf-al Iszlám és a titkosszolgálatokat vezető ellen június 27-én nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki. Lázadó források szerint a kormány elsősorban zsoldosokat vetett be a felkelés letörésére, és fegyverként használta a tömeges nemi erőszakot is. A Human Rights Watch, és az Amnesty International helyszíni vizsgálatai nem támasztották alá ezen vádakat. A rezsim a lázadókat az Al Kaidához kötődő nemzetközi terroristáknak tartotta. Független források valóban megerősítették az Al Kaidához köthető szervezetek, és külföldi zsoldosok megjelenését a lázadók között, ugyanakkor ennek a befolyásnak mérete nem éri el azt a szintet ahogyan azt a kormány propaganda be kívánja állítani. Ezek a szervezetek jelen vannak ugyan, de nem ők irányítják a lázadást, sokkal inkább támogatják, és hasznot húznak belőle. Bár a harcok rendkívül heves lefolyásúak voltak, mégis az ilyen konfliktusokban szokatlan módon, bizonyos humanitárius elveket úgy tűnik mindkét fél igyekezett betartani. Ilyen például, hogy az ország vízellátásának 70%-át biztosító ún. rendszer immunitást élvezett, annak csővezetékei és kiszolgáló létesítményei ellen intézett támadásoktól minden fél tartózkodott, valamint a vízellátás megzavarása sem szerepelt a bevetett fegyverek között. Bengázi teljes vízellátását végig a kormány biztosította. A NATO a harcoló felek közül egyedüliként, július végén csapást mért Bregában a két kiszolgáló állomására. Ugyanakkor mindkét fél részéről gyakoriak voltak a hadifoglyok ellen elkövetett atrocitások. A felkelők minden feketebőrű személyt gyanúsnak tartottak, mivel Kadhafi zsoldosai is főként a fekete Afrikából jöttek, így gyakran előfordult, hogy minden ok nélkül kivégeztek afrikai vendégmunkásokat. A felkelő fegyveresek a kezdeti sikerek után márciusra elejére mind inkább a keleti országrészbe szorultak vissza, a kormányhadsereg nehézfegyverekkel, harckocsikkal és repülőgépekkel indított ellentámadása miatt. 2011. március 17-én, amikor a lojalista erők már a lázadás központját, Bengázit is megközelítették, az ENSZ BT főleg angol és francia nyomásra megszavazta a Líbia felett kialakítandó repüléstilalmi zónát. A határozat lehetőséget biztosított a NATO csapatoknak a civil lakosság védelmére, minden elérhető eszközzel, kivéve szárazföldi csapatok bevetését. A NATO légierő azonnal megkezdte a kormánycsapatok, és Tripoli bombázását, ennek hatására az offenzíva leállt, a kormánycsapatok visszavonultak Szirte városáig, és a felkelők elfoglalták a kiürített városokat. A Szurtot támadó lázadó csoportot aztán a hadsereg ellentámadása szétverte, és a kormánycsapatok menetből visszafoglalták a partvidéket egészen Brega városáig. A keleti front augusztusig Adzsdábija és Brega között húzódott, míg nyugaton heves harcok folytak Miszráta városa körül és a Nefúsza-hegységben, valamint Sabha városától délre a nigeri határ környékén. A hadműveleteket, és az elszakadt területek életét a lázadók főleg a líbiai nemzeti bank bengázi fiókjának trezorjából szerzett pénzből finanszírozták. A trezort még márciusban törték fel. A NATO a parti zónákban repülés tilalmi övezetet tartott fenn, amit azonban lázadó gépek – a NATO hallgatólagos beleegyezésével – rendszeresen megsértettek. Az ENSZ által elrendelt fegyverembargó betartatása is meglehetősen egyoldalúan volt értelmezve. A lázadóknak irányuló katari, és egyéb fegyverszállítmányokat nem tartóztatták fel, sőt Franciaország maga is legalább egy esetben fegyvereket szállított a lázadóknak. Ugyanakkor a kormány is hozzájutott fegyverekhez, Csád, Niger, és állítólag Algéria irányából. A NATO csapatok szorosan együttműködnek a felkelőkkel, légi, és tengerészeti tűztámogatást nyújtva hadműveleteikhez, sőt amerikai és brit katonai kiképzők is érkeztek a felkelők támogatására. A NATO csapatok hathatós támogatásával április végére a felkelők kezére került a Líbia - Tunézia határvidék, sőt Miszráta elfoglalását is sikerült megakadályozni. Július 25-re a polgárháború állandósulni látszott, az utolsó nagy kormánypárti offenzíva óta ugyan voltak kisebb lázadó sikerek, de nagyobb területek nem cseréltek gazdát, noha a lázadó csapatok már nehézfegyverzettel és tankokkal is rendelkeztek. Augusztus 21-re a lázadóknak sikerült behatolniuk Tripoliba, 23-án pedig elfoglalták a Bab al-Azizija komplexumot, Kadhafi állítólagos tartózkodási helyét, bár az ezredest nem találták az épületben, valószínűleg ekkor már Szurtban tartózkodott. Hosszú ostrom után, október 17-én elesett Báni Válid, majd három nappal később Szurt városa is, az utóbbi ostroma közben Kadhafi is életét vesztette. Ezzel az ország teljes területe az ÁNT kezére került és véget ért a líbiai polgárháború. (hu)
|
