| dbo:abstract
|
- Az agglutináló nyelvekben és egyes flektáló nyelvekben az eset (latinul casus) a névszó (főnév, melléknév, névmás, számnév) és egyes nyelvekben a névelő azon grammatikai kategóriája, amely a mondattani funkció kifejezésének az egyik alaktani módszere. A szó esetek szerinti alakváltozását névszóragozásnak, idegen szóval deklinációnak nevezik. Nyelvek között nagy különbségek lehetnek az esetek szempontjából. Előszöris olyanokra oszlanak, amelyekben vannak esetek, és amelyekben nincsenek. Továbbá azok, amelyek rendelkeznek ezzel a kategóriával, az esetek száma tekintetében különböznek. Természetüknél fogva nincsenek esetek az izoláló nyelvekben, mint amilyen a kínai, amelyekben a szónak egyetlen alakja van, mondattani funkciójától függetlenül, de olyan nyelvek is vannak, amelyekben voltak esetek a fejlődésük bizonyos szakaszában, de már nincsenek. A történeti-összehasonlító nyelvészet módszereivel megállapították, hogy volt valamikor egy indoeurópai alapnyelv, amely flektáló volt, és nyolc esettel rendelkezett: nominativus (alanyeset), vocativus (megszólító eset), accusativus (tárgyeset), genitivus (birtokos eset), dativus (részes eset), ablativus (határozói eset), locativus és instrumentalis (eszközhatározói eset). Ezek száma különböző mértékben csökkent a régi indoeurópai nyelvekké, majd ezekből a maiakké való fejlődés során, az esetek szinkretizmusának nevezett jelenség révén. Például a latin nyelvben az ablativus, a locativus és az instrumentalis egybeolvadt az ablativus néven megmaradottban. Ezzel szemben egyes mai szláv nyelvek grammatikái, mint amilyenek a közép-délszláv diarendszerhez tartozókéi, hét esetet tartanak számon, melyek sorából az ablativus hiányzik. A latin nyelv leszármazottai közül hagyományos grammatikái szerint a román nyelvben öt eset van, a francia nyelv egyik régi időszakában kettő volt, és mára csupán a személyes névmásban maradtak meg ezek nyomai, amint a többi nyugati újlatin nyelvben is. Az angol nyelvben is csak nyomai vannak meg az eseteknek a személyes névmásban és egyes főnevekben. Minél inkább csökkent az indoeurópai nyelvekben az esetek szerepe, annál inkább nőtt a szórend és az elöljárószók szerepe a mondattani funkciók kifejezésében. Az agglutináló nyelvek is különböznek egymástól az esetek számának a tekintetében. Például a török nyelv grammatikái hatot vesznek számba, a finn nyelvéi 15-öt vagy 16-ot, a magyar nyelvéi pedig 18-at vagy 19-et. Egyes nyelvészek úgy tekintik, hogy az „eset” terminus használata csak akkor megalapozott, ha a mondattani funkciót a szó jellegzetes alakja fejezi ki, melyet rendszerint jellegzetes rag ad neki. Ez a helyzet például a magyar nyelvben, melyben 18 esetet saját rag fejez ki, beleértve az alanyeset nulla ragját. A vitatott 19-ik (birtokos) esetnek egy másikkal (a részes esettel) közös ragja van. Mégis, azon nyelvek grammatikáiban, amelyekben csak egyes mondattani funkciókat fejez ki rag, esetalakoknak nevezik azokat is, amelyek több funkciót fejeznek ki ugyanazzal a raggal, belleérve a nulla ragot is. Ez a helyzet például a román nyelv grammatikáiban, amelyben az öt esetből csak hármat különböztet meg szóalak, ami nem is vonatkozik minden szóra. Ezért van szó olykor e nyelv grammatikáiban alany-tárgyesetről, birtokos-részes esetről és megszólító esetről. Úgy tekintik, hogy a mondattani funkció különbözteti meg azokat az eseteket, amelyeket nem különböztet meg szóalak. Ugyancsak a mondattani funkció alapján található meg az „eset” terminus angol hagyományos grammatikákban. (hu)
- Az agglutináló nyelvekben és egyes flektáló nyelvekben az eset (latinul casus) a névszó (főnév, melléknév, névmás, számnév) és egyes nyelvekben a névelő azon grammatikai kategóriája, amely a mondattani funkció kifejezésének az egyik alaktani módszere. A szó esetek szerinti alakváltozását névszóragozásnak, idegen szóval deklinációnak nevezik. Nyelvek között nagy különbségek lehetnek az esetek szempontjából. Előszöris olyanokra oszlanak, amelyekben vannak esetek, és amelyekben nincsenek. Továbbá azok, amelyek rendelkeznek ezzel a kategóriával, az esetek száma tekintetében különböznek. Természetüknél fogva nincsenek esetek az izoláló nyelvekben, mint amilyen a kínai, amelyekben a szónak egyetlen alakja van, mondattani funkciójától függetlenül, de olyan nyelvek is vannak, amelyekben voltak esetek a fejlődésük bizonyos szakaszában, de már nincsenek. A történeti-összehasonlító nyelvészet módszereivel megállapították, hogy volt valamikor egy indoeurópai alapnyelv, amely flektáló volt, és nyolc esettel rendelkezett: nominativus (alanyeset), vocativus (megszólító eset), accusativus (tárgyeset), genitivus (birtokos eset), dativus (részes eset), ablativus (határozói eset), locativus és instrumentalis (eszközhatározói eset). Ezek száma különböző mértékben csökkent a régi indoeurópai nyelvekké, majd ezekből a maiakké való fejlődés során, az esetek szinkretizmusának nevezett jelenség révén. Például a latin nyelvben az ablativus, a locativus és az instrumentalis egybeolvadt az ablativus néven megmaradottban. Ezzel szemben egyes mai szláv nyelvek grammatikái, mint amilyenek a közép-délszláv diarendszerhez tartozókéi, hét esetet tartanak számon, melyek sorából az ablativus hiányzik. A latin nyelv leszármazottai közül hagyományos grammatikái szerint a román nyelvben öt eset van, a francia nyelv egyik régi időszakában kettő volt, és mára csupán a személyes névmásban maradtak meg ezek nyomai, amint a többi nyugati újlatin nyelvben is. Az angol nyelvben is csak nyomai vannak meg az eseteknek a személyes névmásban és egyes főnevekben. Minél inkább csökkent az indoeurópai nyelvekben az esetek szerepe, annál inkább nőtt a szórend és az elöljárószók szerepe a mondattani funkciók kifejezésében. Az agglutináló nyelvek is különböznek egymástól az esetek számának a tekintetében. Például a török nyelv grammatikái hatot vesznek számba, a finn nyelvéi 15-öt vagy 16-ot, a magyar nyelvéi pedig 18-at vagy 19-et. Egyes nyelvészek úgy tekintik, hogy az „eset” terminus használata csak akkor megalapozott, ha a mondattani funkciót a szó jellegzetes alakja fejezi ki, melyet rendszerint jellegzetes rag ad neki. Ez a helyzet például a magyar nyelvben, melyben 18 esetet saját rag fejez ki, beleértve az alanyeset nulla ragját. A vitatott 19-ik (birtokos) esetnek egy másikkal (a részes esettel) közös ragja van. Mégis, azon nyelvek grammatikáiban, amelyekben csak egyes mondattani funkciókat fejez ki rag, esetalakoknak nevezik azokat is, amelyek több funkciót fejeznek ki ugyanazzal a raggal, belleérve a nulla ragot is. Ez a helyzet például a román nyelv grammatikáiban, amelyben az öt esetből csak hármat különböztet meg szóalak, ami nem is vonatkozik minden szóra. Ezért van szó olykor e nyelv grammatikáiban alany-tárgyesetről, birtokos-részes esetről és megszólító esetről. Úgy tekintik, hogy a mondattani funkció különbözteti meg azokat az eseteket, amelyeket nem különböztet meg szóalak. Ugyancsak a mondattani funkció alapján található meg az „eset” terminus angol hagyományos grammatikákban. (hu)
|
