| dbo:abstract
|
- Az extragalaktikus háttérfény (angolul: extragalactic background light, rövidítve: EBL) az extragalaktikus források összességéből eredő háttérsugárzás, azokat is beleértve, amik önmagukban nem észlelhetők. A „fény” tág értelemben értendő, amibe a látható fény spektrumán túl az ultraibolyától az infravörös színképig minden beletartozik. A szerint az univerzum homogén eloszlású, így a megfigyelő számára az extragalaktikus háttérfény minden irányból azonos átlagértéket vesz fel (megfelelően nagy területet feltételezve). Az extragalaktikus háttérfény kozmológiai jelentőségét már az 1700-as években felismerték, amikor a világegyetemet statikus térfogatúnak gondolták, amit a csillagok egyenletesen kitöltenek. Eszerint az elképzelés szerint az r távolságban lévő objektumok sugárzása r2-tel arányos, ami 1/r2 arányban csökken, így minden távolságból azonos sugárzásmennyiség érkezik a megfigyelőhöz. Heinrich Wilhelm Olbers és mások rámutattak arra az ellentmondásra, hogy ebben az esetben az éjszakai égboltnak ugyanolyan fényesnek kellene lennie, mint a nappali égboltnak (lásd Olbers-paradoxon). Ezt az ellentmondást könnyű megmagyarázni azt feltételezve, hogy az univerzum tágul, a fénysebesség véges értékű, és legfőképpen, hogy a csillagok élettartama véges. Az extragalaktikus források az égboltnak mindössze 1%-nyi fényességét adják, az ultraibolyától az infravörös színképig bezárólag. A földi, az állatövi és a galaktikus források elnyomják az extragalaktikus jeleket, amiket emiatt nehéz kiszűrni és megmérni. Ugyanakkor a minden irányból érkező sugárzás egyenletessége lehetővé teszi az energiasűrűség eloszlásának meghatározását az univerzumban, így ez fontos eszköz a csillagkeletkezés modelljének finomításában. (hu)
- Az extragalaktikus háttérfény (angolul: extragalactic background light, rövidítve: EBL) az extragalaktikus források összességéből eredő háttérsugárzás, azokat is beleértve, amik önmagukban nem észlelhetők. A „fény” tág értelemben értendő, amibe a látható fény spektrumán túl az ultraibolyától az infravörös színképig minden beletartozik. A szerint az univerzum homogén eloszlású, így a megfigyelő számára az extragalaktikus háttérfény minden irányból azonos átlagértéket vesz fel (megfelelően nagy területet feltételezve). Az extragalaktikus háttérfény kozmológiai jelentőségét már az 1700-as években felismerték, amikor a világegyetemet statikus térfogatúnak gondolták, amit a csillagok egyenletesen kitöltenek. Eszerint az elképzelés szerint az r távolságban lévő objektumok sugárzása r2-tel arányos, ami 1/r2 arányban csökken, így minden távolságból azonos sugárzásmennyiség érkezik a megfigyelőhöz. Heinrich Wilhelm Olbers és mások rámutattak arra az ellentmondásra, hogy ebben az esetben az éjszakai égboltnak ugyanolyan fényesnek kellene lennie, mint a nappali égboltnak (lásd Olbers-paradoxon). Ezt az ellentmondást könnyű megmagyarázni azt feltételezve, hogy az univerzum tágul, a fénysebesség véges értékű, és legfőképpen, hogy a csillagok élettartama véges. Az extragalaktikus források az égboltnak mindössze 1%-nyi fényességét adják, az ultraibolyától az infravörös színképig bezárólag. A földi, az állatövi és a galaktikus források elnyomják az extragalaktikus jeleket, amiket emiatt nehéz kiszűrni és megmérni. Ugyanakkor a minden irányból érkező sugárzás egyenletessége lehetővé teszi az energiasűrűség eloszlásának meghatározását az univerzumban, így ez fontos eszköz a csillagkeletkezés modelljének finomításában. (hu)
|
