| dbo:abstract
|
- Fanariótáknak (görögül: Φαναριώτες, románul: Fanarioți, törökül: Fenerliler) hívták általában Konstantinápoly Fanar (tör. Fener) nevű városrészének görög lakóit. A Fanar városrész Konstantinápoly északnyugati részében, az Aranyszarv-öböl mellett van, és az ottani világító toronytól (fanarius) kapta nevét. A török hódítás után ez volt a konstantinápolyi görögök fő letelepedési területe, és 1601 után a konstantinápolyi pátriárkai rezidencia is. Itt volt a székesegyház, és a patriárka által alapított görög nyelvű, de több nyelvet magas színvonalon oktató főiskola is. A török birodalom területén élő gazdag görög családok gyermekei ebben az iskolában tanultak. Szorosabb értelemben fanariótáknak hívták a születési és hivatali arisztokráciát, amelyet a gyakran még bizánci nemesi származású görög családok alkottak. A körükből kerültek ki a 17. század második felétől a porta befolyásos (wd) vagy tolmácsai, és onnan választották az 1821-es görög forradalom kitöréséig Moldva és Havasalföld fejedelmeit (hoszpodárjait) is. Jóllehet a fanarióták sokat tettek nemzetük művelésére (pl. iskolák alapításával), valamint sokat könnyítettek a görögök terhein, és sokat javítottak a Duna-fejedelemségek helyzetén, mégis hírvágy és önzés, hatalom- és pénzvágy jellemezte őket, és ezek miatt sem a románok, sem a bolgárok, sem maguk a görögök nem kedvelték őket. Ez akkor is bebizonyosodott, amikor kitört a görög forradalom, pedig sokan küzdöttek a görögökkel együtt a fanarióták közül is. A fanarióták viselt dolgait, zsarolásait egy Markos Zallony nevű görög író dolgozta fel Essai sur les Fanariotes című művében (Marseille, 1830). A 19. század végére a fanarióták csaknem teljesen elvesztették politikai befolyásukat Konstantinápolyban és sokan közülük átköltöztek Athénbe. (hu)
- Fanariótáknak (görögül: Φαναριώτες, románul: Fanarioți, törökül: Fenerliler) hívták általában Konstantinápoly Fanar (tör. Fener) nevű városrészének görög lakóit. A Fanar városrész Konstantinápoly északnyugati részében, az Aranyszarv-öböl mellett van, és az ottani világító toronytól (fanarius) kapta nevét. A török hódítás után ez volt a konstantinápolyi görögök fő letelepedési területe, és 1601 után a konstantinápolyi pátriárkai rezidencia is. Itt volt a székesegyház, és a patriárka által alapított görög nyelvű, de több nyelvet magas színvonalon oktató főiskola is. A török birodalom területén élő gazdag görög családok gyermekei ebben az iskolában tanultak. Szorosabb értelemben fanariótáknak hívták a születési és hivatali arisztokráciát, amelyet a gyakran még bizánci nemesi származású görög családok alkottak. A körükből kerültek ki a 17. század második felétől a porta befolyásos (wd) vagy tolmácsai, és onnan választották az 1821-es görög forradalom kitöréséig Moldva és Havasalföld fejedelmeit (hoszpodárjait) is. Jóllehet a fanarióták sokat tettek nemzetük művelésére (pl. iskolák alapításával), valamint sokat könnyítettek a görögök terhein, és sokat javítottak a Duna-fejedelemségek helyzetén, mégis hírvágy és önzés, hatalom- és pénzvágy jellemezte őket, és ezek miatt sem a románok, sem a bolgárok, sem maguk a görögök nem kedvelték őket. Ez akkor is bebizonyosodott, amikor kitört a görög forradalom, pedig sokan küzdöttek a görögökkel együtt a fanarióták közül is. A fanarióták viselt dolgait, zsarolásait egy Markos Zallony nevű görög író dolgozta fel Essai sur les Fanariotes című művében (Marseille, 1830). A 19. század végére a fanarióták csaknem teljesen elvesztették politikai befolyásukat Konstantinápolyban és sokan közülük átköltöztek Athénbe. (hu)
|
