| dbo:abstract
|
- A receptorok fehérjék, amelyeknek az a feladata,hogy az extra- és intracelluláris kémiai jeleket felismerjék, azokat megkössék, és az információt a sejt számára továbbítsák. A receptorok specifikus struktúrák, bár ez a specifitás nem abszolút, mert egy receptor több hasonló szerkezetű molekulát is felismerhet, mint például az adrenerg receptorok, amelyek az adrenalint és a noradrenalint egyaránt felismerik és megkötik. Hasonlóképpen egy adott kémiai jel több különböző receptorhoz is kötődhet. Ligandnak, elsődleges messengereknek nevezzük mindazokat az endogén molekulákat, természetbe előforduló anyagokat vagy szintetikus származékokat, amelyeket a receptor köt. Ezek közül azok, amelyek a receptort stimulálják, az agonisták, azok, amelyek gátolják, az antagonisták. A receptorok a természetes ligandjaikat nagy szelektivitással és affinitással kötik, és a receptor-ligand kötés sok tekintetben hasonló törvényszerűség alapján írható le, mint az enzim-szubsztrát kölcsönhatás. A jelátviteli molekulák kémiai és fizikai tulajdonságaiktól függően kétféle receptorfehérje közvetítésével fejthetik ki a hatásukat a célsejtekben. A kis hidrofób (vízben nem oldódó) molekulák (pl: szteroidok, tiroxin) szabadon átmehetnek a sejthártyán és a saját sejten belüli (intracelluláris) receptoraikhoz képesek kötődni. Más hidrofil (vízben oldódó) természetű anyagok (pl: inzulin, növekedési faktorok, adrenalin, acetilkolin, hisztamin) számára a membrán átjárhatatlan (impermeábilis) így ezek sejtfelszíni receptorokhoz képesek csak kötődni. A receptorhoz való bekötődésük sejten belüli biokémiai folyamatok láncreakcióját indítja el. A sejtfelszíni receptorokat négy kategóriába sorolhatjuk: ioncsatorna receptorok, G-protein-kötött receptorok, katalitikus receptorok (enzimaktivitás révén továbbítják a szignált) és egyéb enzimaktivitással nem rendelkező receptorok melyek citoplazmatikus tirozin-proteinkináz enzimeket használnak a szignalizációra. (hu)
- A receptorok fehérjék, amelyeknek az a feladata,hogy az extra- és intracelluláris kémiai jeleket felismerjék, azokat megkössék, és az információt a sejt számára továbbítsák. A receptorok specifikus struktúrák, bár ez a specifitás nem abszolút, mert egy receptor több hasonló szerkezetű molekulát is felismerhet, mint például az adrenerg receptorok, amelyek az adrenalint és a noradrenalint egyaránt felismerik és megkötik. Hasonlóképpen egy adott kémiai jel több különböző receptorhoz is kötődhet. Ligandnak, elsődleges messengereknek nevezzük mindazokat az endogén molekulákat, természetbe előforduló anyagokat vagy szintetikus származékokat, amelyeket a receptor köt. Ezek közül azok, amelyek a receptort stimulálják, az agonisták, azok, amelyek gátolják, az antagonisták. A receptorok a természetes ligandjaikat nagy szelektivitással és affinitással kötik, és a receptor-ligand kötés sok tekintetben hasonló törvényszerűség alapján írható le, mint az enzim-szubsztrát kölcsönhatás. A jelátviteli molekulák kémiai és fizikai tulajdonságaiktól függően kétféle receptorfehérje közvetítésével fejthetik ki a hatásukat a célsejtekben. A kis hidrofób (vízben nem oldódó) molekulák (pl: szteroidok, tiroxin) szabadon átmehetnek a sejthártyán és a saját sejten belüli (intracelluláris) receptoraikhoz képesek kötődni. Más hidrofil (vízben oldódó) természetű anyagok (pl: inzulin, növekedési faktorok, adrenalin, acetilkolin, hisztamin) számára a membrán átjárhatatlan (impermeábilis) így ezek sejtfelszíni receptorokhoz képesek csak kötődni. A receptorhoz való bekötődésük sejten belüli biokémiai folyamatok láncreakcióját indítja el. A sejtfelszíni receptorokat négy kategóriába sorolhatjuk: ioncsatorna receptorok, G-protein-kötött receptorok, katalitikus receptorok (enzimaktivitás révén továbbítják a szignált) és egyéb enzimaktivitással nem rendelkező receptorok melyek citoplazmatikus tirozin-proteinkináz enzimeket használnak a szignalizációra. (hu)
|
