| dbo:abstract
|
- A gnú (Connochaetes) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó nem. A gnú nevű emlősnem csak egyike a számos antilopnemnek, mely manapság létezik. Mivel a tülkösszarvúak családjának részei, a gnúk közelebbi rokonságban állnak a tulkokkal, kecskékkel és birkákkal. Eme emlősnem mindkét faja afrikai származású, illetve előfordulású. A fosszilis anyagok alapján a kutatók úgy vélik, hogy a két faj körülbelül 1 millió éve vált szét, kialakult az északibb csíkos gnú és a déli elterjedésű fehérfarkú gnú. A legelső gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, a pleisztocén kor elején. A csíkos gnú megmaradt az ősgnú eredeti élőhelyén, az alakját, kinézetét is megtartotta majdnem változatlanul; ettől eltérően a fehérfarkú gnú délre húzódott és tovább változott, ezzel jobban alkalmazkodott az ottani körülményekhez. A két faj fő megkülönböztető jelei: a szőrzet eltérő színezete, valamint a szarv hegyének iránya; a csíkosé oldalra mutat, míg a fehérfarkúé előbbre. Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legelterjedtebb zsákmányállat, úgy a ragadozók számára, mint a vadászok számára is. Egyes állományai évszakonként nagy vándorutakat tesznek a jobb minőségű legelők felkutatásának érdekében; ettől eltérően a déli rokona kevésbé vándorló. Mindkét fajnak az esős évszak végén kezdődik a szaporodási időszaka, és mind a kettőnél rövid ideig, csak néhány hétig tart. A borjaik születésük után nemsokára lábra állnak és szaladni is tudnak; a teheneket követve a csordákon belül. Úgy a fiatalokból, mint a felnőttekből áldozatul esnek a helybéli ragadozóknak. A gnúk gyakran más antilopokkal vagy zebrákkal társulnak biztonsági okokból; a több szem többet lát elve alapon. A gnúk és más szavannabeli növényevő állatok a páviánok (Papio) figyelmeztetőkiáltásaira is reagálnak. Ezek a párosujjú patások számos turistát vonzanak magukhoz, ami jelentős gazdasági hasznot eredményez a helybéli embereknek; azonban negatív következmény, hogy versengenek az ember szarvasmarháival a legelőkért, továbbá több betegséget és élősködőt is átadhatnak a házi jószágoknak. Az állományaikat néha felkeresik az orvvadászok is; de mivel sok állomány rezervátumokban, valamint magán vadasparkokban és farmokon él, e fajok világszintű megmaradása nincs veszélyben. A fehérfarkú gnút a 19. század végén majdnem teljesen kiirtották, azonban sikerült időben megmenteni. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt Nem fenyegetett fajnak minősíti, mivel az állományaik sokfelé élnek és jól szaporodnak. (hu)
- A gnú (Connochaetes) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó nem. A gnú nevű emlősnem csak egyike a számos antilopnemnek, mely manapság létezik. Mivel a tülkösszarvúak családjának részei, a gnúk közelebbi rokonságban állnak a tulkokkal, kecskékkel és birkákkal. Eme emlősnem mindkét faja afrikai származású, illetve előfordulású. A fosszilis anyagok alapján a kutatók úgy vélik, hogy a két faj körülbelül 1 millió éve vált szét, kialakult az északibb csíkos gnú és a déli elterjedésű fehérfarkú gnú. A legelső gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, a pleisztocén kor elején. A csíkos gnú megmaradt az ősgnú eredeti élőhelyén, az alakját, kinézetét is megtartotta majdnem változatlanul; ettől eltérően a fehérfarkú gnú délre húzódott és tovább változott, ezzel jobban alkalmazkodott az ottani körülményekhez. A két faj fő megkülönböztető jelei: a szőrzet eltérő színezete, valamint a szarv hegyének iránya; a csíkosé oldalra mutat, míg a fehérfarkúé előbbre. Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legelterjedtebb zsákmányállat, úgy a ragadozók számára, mint a vadászok számára is. Egyes állományai évszakonként nagy vándorutakat tesznek a jobb minőségű legelők felkutatásának érdekében; ettől eltérően a déli rokona kevésbé vándorló. Mindkét fajnak az esős évszak végén kezdődik a szaporodási időszaka, és mind a kettőnél rövid ideig, csak néhány hétig tart. A borjaik születésük után nemsokára lábra állnak és szaladni is tudnak; a teheneket követve a csordákon belül. Úgy a fiatalokból, mint a felnőttekből áldozatul esnek a helybéli ragadozóknak. A gnúk gyakran más antilopokkal vagy zebrákkal társulnak biztonsági okokból; a több szem többet lát elve alapon. A gnúk és más szavannabeli növényevő állatok a páviánok (Papio) figyelmeztetőkiáltásaira is reagálnak. Ezek a párosujjú patások számos turistát vonzanak magukhoz, ami jelentős gazdasági hasznot eredményez a helybéli embereknek; azonban negatív következmény, hogy versengenek az ember szarvasmarháival a legelőkért, továbbá több betegséget és élősködőt is átadhatnak a házi jószágoknak. Az állományaikat néha felkeresik az orvvadászok is; de mivel sok állomány rezervátumokban, valamint magán vadasparkokban és farmokon él, e fajok világszintű megmaradása nincs veszélyben. A fehérfarkú gnút a 19. század végén majdnem teljesen kiirtották, azonban sikerült időben megmenteni. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt Nem fenyegetett fajnak minősíti, mivel az állományaik sokfelé élnek és jól szaporodnak. (hu)
|
