| dbo:abstract
|
- A gépkarabély a puskánál kisebb méretű, tömegű és rosszabb lőtáv-hatásadatokkal rendelkező karabély, amely segítségével egyes és sorozatlövés leadására is alkalmas. Legelterjedtebben a gyalogság alkalmazza egyéni lőfegyverként. Többször felhasználható (ki- beszerelhető), újratölthető, a puskáénál nagyobb tölténykapacitású szekrénytárakból (ívelt vagy egyenes szekrénytárak) és csigatárakból adogathat, merev, vagy behajtható tusával, válltámasszal ellátott . A legtöbb gépkarabély úgynevezett „gázelvételes” öntöltési rendszerben végzi a sorozatlövéshez szükséges automatikus töltési–ürítési folyamatot. Az alkalmazott töltények meglehetősen sokfélék, de rendszerint úgynevezett „köztes töltényt” (ill. karabélytöltényt) alkalmaznak, melynek lövés közbeni mérsékelt, így csekélyebb kiképzés mellett is elődeinél jobban kezelhető fegyverfajtát eredményez. A nyugati haderők a második világháború utáni megváltozott fejlesztési koncepciójuk hatására az első nagy sorozatban, karabély feladatkörre hadrendbe állított típusaik még különféle puskatöltényeket tüzeltek. Azonban a köztes töltények előnyei hatására ezek háttérbe szorultak. Mégis, a gépkarabély – alkalmazott, eltérő tölténytípusaiktól függetlenül – a 20. század második felében forradalmasította a szárazföldi hadviselést és a gyarmati felszabadító háborúk, illetve különféle gerillamozgalmak sikerén keresztül jelentős befolyást gyakorolt a világtörténelemre. Ehhez a gépkarabélynak könnyen és tömegesen gyártható, egyszerű, mégis rendkívül megbízható fegyverré kellett válnia. Mindezen előnyös tulajdonságai révén pedig nagy létszámú tömeghadseregek kis költséggel gyártható és karbantartható fegyverévé vált. Különféle csoportosításuk szerint legalább három, jól elkülöníthető generációba sorolhatóak. Az első generációba a korai, illetve az első nagy sorozatban gyártott gépkarabélyok tartoznak. A másodikban az időközben felismert köztes töltények jelentőségére kialakított fegyvertípusok sorolhatóak, a harmadikba pedig a kronológiailag velük párhuzamosan fejlesztett ún. bullpup rendszerű gépkarabély típusok (generációs lépcsőfokot a későbbi hadrendbe állításuk jelenthet). Az 1980-as évek közepétől egy teljesen átdolgozott, az addigi harcászati tapasztalatokat is figyelembe vevő fejlesztési koncepciók alakultak ki a második és harmadik generáció kedvező tulajdonságainak összehangolásával. Ezek az új generációt jelentő gépkarabélyok többnyire kombinált, többcélú eszközök, valamilyen kiegészítő fegyverrel (pl. gránátvető) összeépítve alkotnak egy fegyverrendszert, melyben az egyes komponensek önállóan is üzemelnek (pl. ). Ezek a kézifegyverek bonyolultak, fejlett elektronikai rendszerek működtetik, alapanyagaik között a kompozit anyagok dominálnak. Hatékonyságuk noha kétséget kizáróan magasabb elődeiknél, mégis rendszeresítésük az egyes fejlett haderőkben nagyon nehezen kivitelezhető (pl. US Army), jelentős gyártási és (inkább) üzemeltetési költségeik miatt. Ezen utóbbi generáció fejlesztésének hozadéka a második és harmadik generáció korszerűsítése, a számukra kifejlesztett kiegészítő szerelékek megjelenése (pl. a NATO szabvánnyá válása; STANAG 2324), mint olcsó, hatékonyságnövelő eszközök. Az 1990-es évek második felétől datálható ez a fejlesztési tendencia, melyekkel felszerelt gépkarabélyokat napjainkban a NATO által vívott fegyveres konfliktusokban alkalmaznak széleskörűen, igazolva korszerűsítésük életképességét. A nyugaton általánosan bevett definíciónak némileg ellentmond a Magyar Néphadsereg fennállása idején bevett gyakorlat. Ekkoriban ugyanis az AK–47 és a belőle kifejlesztett fegyverek géppisztolyoknak minősültek, ami a nem kellően átgondolt rendszerszintű definícióalkalmazás hozadéka. Hasonló, de fordított eset állt fenn a második világháborúban alkalmazott Király-géppisztolyok esetében is, melyeket a kor géppisztolyainál nagyobb méretei, erősebb tölténye miatti jobb hatásadata és feladatköre értelmében gyakran gépkarabélynak is neveztek, noha egyértelműen pisztolytöltényt tüzelt. (hu)
- A gépkarabély a puskánál kisebb méretű, tömegű és rosszabb lőtáv-hatásadatokkal rendelkező karabély, amely segítségével egyes és sorozatlövés leadására is alkalmas. Legelterjedtebben a gyalogság alkalmazza egyéni lőfegyverként. Többször felhasználható (ki- beszerelhető), újratölthető, a puskáénál nagyobb tölténykapacitású szekrénytárakból (ívelt vagy egyenes szekrénytárak) és csigatárakból adogathat, merev, vagy behajtható tusával, válltámasszal ellátott . A legtöbb gépkarabély úgynevezett „gázelvételes” öntöltési rendszerben végzi a sorozatlövéshez szükséges automatikus töltési–ürítési folyamatot. Az alkalmazott töltények meglehetősen sokfélék, de rendszerint úgynevezett „köztes töltényt” (ill. karabélytöltényt) alkalmaznak, melynek lövés közbeni mérsékelt, így csekélyebb kiképzés mellett is elődeinél jobban kezelhető fegyverfajtát eredményez. A nyugati haderők a második világháború utáni megváltozott fejlesztési koncepciójuk hatására az első nagy sorozatban, karabély feladatkörre hadrendbe állított típusaik még különféle puskatöltényeket tüzeltek. Azonban a köztes töltények előnyei hatására ezek háttérbe szorultak. Mégis, a gépkarabély – alkalmazott, eltérő tölténytípusaiktól függetlenül – a 20. század második felében forradalmasította a szárazföldi hadviselést és a gyarmati felszabadító háborúk, illetve különféle gerillamozgalmak sikerén keresztül jelentős befolyást gyakorolt a világtörténelemre. Ehhez a gépkarabélynak könnyen és tömegesen gyártható, egyszerű, mégis rendkívül megbízható fegyverré kellett válnia. Mindezen előnyös tulajdonságai révén pedig nagy létszámú tömeghadseregek kis költséggel gyártható és karbantartható fegyverévé vált. Különféle csoportosításuk szerint legalább három, jól elkülöníthető generációba sorolhatóak. Az első generációba a korai, illetve az első nagy sorozatban gyártott gépkarabélyok tartoznak. A másodikban az időközben felismert köztes töltények jelentőségére kialakított fegyvertípusok sorolhatóak, a harmadikba pedig a kronológiailag velük párhuzamosan fejlesztett ún. bullpup rendszerű gépkarabély típusok (generációs lépcsőfokot a későbbi hadrendbe állításuk jelenthet). Az 1980-as évek közepétől egy teljesen átdolgozott, az addigi harcászati tapasztalatokat is figyelembe vevő fejlesztési koncepciók alakultak ki a második és harmadik generáció kedvező tulajdonságainak összehangolásával. Ezek az új generációt jelentő gépkarabélyok többnyire kombinált, többcélú eszközök, valamilyen kiegészítő fegyverrel (pl. gránátvető) összeépítve alkotnak egy fegyverrendszert, melyben az egyes komponensek önállóan is üzemelnek (pl. ). Ezek a kézifegyverek bonyolultak, fejlett elektronikai rendszerek működtetik, alapanyagaik között a kompozit anyagok dominálnak. Hatékonyságuk noha kétséget kizáróan magasabb elődeiknél, mégis rendszeresítésük az egyes fejlett haderőkben nagyon nehezen kivitelezhető (pl. US Army), jelentős gyártási és (inkább) üzemeltetési költségeik miatt. Ezen utóbbi generáció fejlesztésének hozadéka a második és harmadik generáció korszerűsítése, a számukra kifejlesztett kiegészítő szerelékek megjelenése (pl. a NATO szabvánnyá válása; STANAG 2324), mint olcsó, hatékonyságnövelő eszközök. Az 1990-es évek második felétől datálható ez a fejlesztési tendencia, melyekkel felszerelt gépkarabélyokat napjainkban a NATO által vívott fegyveres konfliktusokban alkalmaznak széleskörűen, igazolva korszerűsítésük életképességét. A nyugaton általánosan bevett definíciónak némileg ellentmond a Magyar Néphadsereg fennállása idején bevett gyakorlat. Ekkoriban ugyanis az AK–47 és a belőle kifejlesztett fegyverek géppisztolyoknak minősültek, ami a nem kellően átgondolt rendszerszintű definícióalkalmazás hozadéka. Hasonló, de fordított eset állt fenn a második világháborúban alkalmazott Király-géppisztolyok esetében is, melyeket a kor géppisztolyainál nagyobb méretei, erősebb tölténye miatti jobb hatásadata és feladatköre értelmében gyakran gépkarabélynak is neveztek, noha egyértelműen pisztolytöltényt tüzelt. (hu)
|
