| dbo:abstract
|
- Az 1540–47-es Habsburg–török háború az Oszmán Birodalom háborúja Ausztria, Csehország, Magyarország és Horvátország ellen. I. Ferdinándot csapatokkal segítette a III. Pál pápa, a testvére V. Károly német-római császár és spanyol király, a Velencei és Raguzai Köztársaság, valamint néhány német állam. A legtöbb részt vevő ország azonban 1542 után kivonult a hadszíntérről. A harc először az előző magyar belháború folytatásaként indult látszólag a magyar trónért, mivel noha 1538-ban Szapolyai János és Ferdinánd egyezséget kötött, amelyben Szapolyai nem adta át az országot, s fiát koronáztatta királlyá. A Habsburgok seregei kétszer próbáltak igényüket érvényesíteni és térdre kényszeríteni a csecsemő király János Zsigmond anyját, Izabella királynét (II. Zsigmond lengyel király lányát), valamint híveit, köztük Martinuzzi Györgyöt. A második kísérletet a török nem nézte tétlenül, ami már az előző háborúban is a Habsburgok ellen hadakozott, ezért segítséget vitt és vereséget mért Ferdinánd erőire. I. Szulejmán szultánnak, az Oszmán Birodalom uralkodójának be kellett látnia, amit már előzőleg is tapasztalhatott, hogy a Magyarországon az általa támogatott, 1541-re már jócskán lecsökkent Habsburg-ellenes csoport nem fogja tudni meggátolni az osztrák előretörést, ezért elhatározta az ország egy részének a bekebelezését, a másik hányadának vazallusi viszonyba kényszerítését. Budára a törökök egyszerűen besétáltak, s ezúttal nem ideiglenesen szállták meg, sőt száznegyvenöt évig ki sem engedték hatalmukból. Ez az ország három részre szakadásának kezdetét jelentette. A török háborúk ettől kezdve megszámlálhatatlan kárt és szenvedést okoztak Erdély, Magyarország, s Horvátország népének és más környező országoknak. 1542-ben a Német-római Birodalom rendjei más országokkal egy látványos, de rosszul előkészített és rossz személyekre bízott válaszcsapást indított, ami nemhogy Budáról nem tudta kiűzni a törököt, de még a gyengén védett Pestet sem volt képes elfoglalni. A kudarc miatt Ausztria már nem számíthatott V. Károly segítségére. 1543-ban a szultán rendre aratta győzelmeit és az addig még keskeny hódoltsági területet egy esztendő alatt (többek között Pécs és Fehérvár elfoglalásával) látványosan és jelentősen kiszélesítette az oszmán hadsereg. A háborúra ösztönözte a szultánt (ahogy az előző két évtizedben is) I. Ferenc francia király, aki fogadkozott, hogy a török és a francia sereg közösen foglalja el Bécset. Bár erre nem került sor, de a franciák közvetve érintve voltak a háborúban, nyugaton támadásaikkal a német és a spanyol haderő jelentős részét lekötötték és elvonták a magyarországi fronttól. Mivel ekkor a török hadigépezetet nyílt mezőn nem lehetett legyőzni, ezért a Habsburg uralkodó újból ahhoz az eszközhöz nyúlt, amelyet Magyarországon előtte már Luxemburgi Zsigmond vagy Mátyás király is megtett és erőteljesen szorgalmazott – a végvárrendszer. Itt az idő rövidsége és a megmaradt, a történelmi Magyarországon belső törzsterületét képező régióban található várak elégtelensége miatt olyan hatásos végvárakat nem lehetett kialakítani, mint egy Nándorfehérvár vonala mentén, de a nehézségek ellenére az elszántan küzdő magyarságnak sikerült némileg pacifikálni a további török előretörést. A következő háborút is a várharcok jellemezték, de az 1540–47. évi konfliktus már világosan mutatta, hogy az elkövetkező korszakban állóháborúval számolhat az ország. A háború megmerevedése, főként hosszabb időre egyet jelentett azzal. hogy a vidékek pusztulni fognak, ez pedig akadályozza a gazdaságot termelésben és a fejlődésben egyaránt. Ebben a háborúban vettek részt először a török oldalon a tatárok. A tatár fejedelmek a 15. század második fele óta szolgálták az Oszmán Birodalmat és őket tartották a legszörnyűbb erőknek a török hadseregben. Az 1543. évi hadjárat még csak első fellépésük volt a magyarországi hadszíntereken, s nem végeztek még akkora pusztítást, mint a későbbi háborúkban. Buda elvesztése után Fráter György ráébredt, hogy az az útvonal, amit korábbi királya Szapolyai követett nem volt helyes, igaz, hogy rászorult, de nyilvánvaló volt már azelőtt is, hogy az ország érdekét a törökökkel való szövetség nem szolgálhatja. Az 1541 után kialakulófélben levő Erdély fontos színtere lesz a kor politikai és katonai küzdelmeinek, s a történelem az ország egyesítését szánja ezen új államnak, melyhez alapot György barát biztosít. A török hódítás óriási veszteségeket okozott a hódoltsági területeken. A lakosságot nem ölték meg mindig, de értékeit gyakran mind egy szálig elrabolták vagy elpusztították, emiatt tömegek váltak földönfutóvá. 1568-ig folyamatosan szakadtak ki elemek a társadalomból elsősorban az alföld lakóiból, akiknek azonban a Királyi Magyarországon sem jutott hely, s a törökök is szabadulni igyekeztek tőlük. Ennek nemcsak az lett az eredménye, hogy a földönfutóvá lett parasztok és mezővárosi polgárok még a törvényen kívüliek, vagy más nyomorgók számát szaporították, hanem az is, hogy az 1560-as évekre már rengetegen lettek a reformáció hívei. (hu)
- Az 1540–47-es Habsburg–török háború az Oszmán Birodalom háborúja Ausztria, Csehország, Magyarország és Horvátország ellen. I. Ferdinándot csapatokkal segítette a III. Pál pápa, a testvére V. Károly német-római császár és spanyol király, a Velencei és Raguzai Köztársaság, valamint néhány német állam. A legtöbb részt vevő ország azonban 1542 után kivonult a hadszíntérről. A harc először az előző magyar belháború folytatásaként indult látszólag a magyar trónért, mivel noha 1538-ban Szapolyai János és Ferdinánd egyezséget kötött, amelyben Szapolyai nem adta át az országot, s fiát koronáztatta királlyá. A Habsburgok seregei kétszer próbáltak igényüket érvényesíteni és térdre kényszeríteni a csecsemő király János Zsigmond anyját, Izabella királynét (II. Zsigmond lengyel király lányát), valamint híveit, köztük Martinuzzi Györgyöt. A második kísérletet a török nem nézte tétlenül, ami már az előző háborúban is a Habsburgok ellen hadakozott, ezért segítséget vitt és vereséget mért Ferdinánd erőire. I. Szulejmán szultánnak, az Oszmán Birodalom uralkodójának be kellett látnia, amit már előzőleg is tapasztalhatott, hogy a Magyarországon az általa támogatott, 1541-re már jócskán lecsökkent Habsburg-ellenes csoport nem fogja tudni meggátolni az osztrák előretörést, ezért elhatározta az ország egy részének a bekebelezését, a másik hányadának vazallusi viszonyba kényszerítését. Budára a törökök egyszerűen besétáltak, s ezúttal nem ideiglenesen szállták meg, sőt száznegyvenöt évig ki sem engedték hatalmukból. Ez az ország három részre szakadásának kezdetét jelentette. A török háborúk ettől kezdve megszámlálhatatlan kárt és szenvedést okoztak Erdély, Magyarország, s Horvátország népének és más környező országoknak. 1542-ben a Német-római Birodalom rendjei más országokkal egy látványos, de rosszul előkészített és rossz személyekre bízott válaszcsapást indított, ami nemhogy Budáról nem tudta kiűzni a törököt, de még a gyengén védett Pestet sem volt képes elfoglalni. A kudarc miatt Ausztria már nem számíthatott V. Károly segítségére. 1543-ban a szultán rendre aratta győzelmeit és az addig még keskeny hódoltsági területet egy esztendő alatt (többek között Pécs és Fehérvár elfoglalásával) látványosan és jelentősen kiszélesítette az oszmán hadsereg. A háborúra ösztönözte a szultánt (ahogy az előző két évtizedben is) I. Ferenc francia király, aki fogadkozott, hogy a török és a francia sereg közösen foglalja el Bécset. Bár erre nem került sor, de a franciák közvetve érintve voltak a háborúban, nyugaton támadásaikkal a német és a spanyol haderő jelentős részét lekötötték és elvonták a magyarországi fronttól. Mivel ekkor a török hadigépezetet nyílt mezőn nem lehetett legyőzni, ezért a Habsburg uralkodó újból ahhoz az eszközhöz nyúlt, amelyet Magyarországon előtte már Luxemburgi Zsigmond vagy Mátyás király is megtett és erőteljesen szorgalmazott – a végvárrendszer. Itt az idő rövidsége és a megmaradt, a történelmi Magyarországon belső törzsterületét képező régióban található várak elégtelensége miatt olyan hatásos végvárakat nem lehetett kialakítani, mint egy Nándorfehérvár vonala mentén, de a nehézségek ellenére az elszántan küzdő magyarságnak sikerült némileg pacifikálni a további török előretörést. A következő háborút is a várharcok jellemezték, de az 1540–47. évi konfliktus már világosan mutatta, hogy az elkövetkező korszakban állóháborúval számolhat az ország. A háború megmerevedése, főként hosszabb időre egyet jelentett azzal. hogy a vidékek pusztulni fognak, ez pedig akadályozza a gazdaságot termelésben és a fejlődésben egyaránt. Ebben a háborúban vettek részt először a török oldalon a tatárok. A tatár fejedelmek a 15. század második fele óta szolgálták az Oszmán Birodalmat és őket tartották a legszörnyűbb erőknek a török hadseregben. Az 1543. évi hadjárat még csak első fellépésük volt a magyarországi hadszíntereken, s nem végeztek még akkora pusztítást, mint a későbbi háborúkban. Buda elvesztése után Fráter György ráébredt, hogy az az útvonal, amit korábbi királya Szapolyai követett nem volt helyes, igaz, hogy rászorult, de nyilvánvaló volt már azelőtt is, hogy az ország érdekét a törökökkel való szövetség nem szolgálhatja. Az 1541 után kialakulófélben levő Erdély fontos színtere lesz a kor politikai és katonai küzdelmeinek, s a történelem az ország egyesítését szánja ezen új államnak, melyhez alapot György barát biztosít. A török hódítás óriási veszteségeket okozott a hódoltsági területeken. A lakosságot nem ölték meg mindig, de értékeit gyakran mind egy szálig elrabolták vagy elpusztították, emiatt tömegek váltak földönfutóvá. 1568-ig folyamatosan szakadtak ki elemek a társadalomból elsősorban az alföld lakóiból, akiknek azonban a Királyi Magyarországon sem jutott hely, s a törökök is szabadulni igyekeztek tőlük. Ennek nemcsak az lett az eredménye, hogy a földönfutóvá lett parasztok és mezővárosi polgárok még a törvényen kívüliek, vagy más nyomorgók számát szaporították, hanem az is, hogy az 1560-as évekre már rengetegen lettek a reformáció hívei. (hu)
|
