| dbo:abstract
|
- A harmadik rabszolgaháború vagy Spartacus-felkelés, gladiátorháború a Római Köztársaság által uralt Itália területén végig söprő hatalmas felkelés, amelynek vezére Plutarkhosz szerint egy Spartacus nevű gladiátor, akit a közhiedelem trák származásúnak tart. A felkelés i. e. 73-tól 71-ig folyt és csak Marcus Licinius Crassusnak és Cnaeus Pompeius Magnusnak sikerült levernie. A felkelő seregek a felkelés elején még számos nagy győzelmet arattak a római légiókon, hatalmas károkat okozva Itáliában és Róma is folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve. A győzelmeik oka vélhetően Spartacus hadvezetési és szervezési képességeiben rejlett, aki talán ismerhette a római légiók harcmodorát és kiképzettségét is. Ám a rabszolgasereget mégsem tudta ütőképes haderővé formálni, mert a felkelőket nem tudta egységben tartani, végül hadai demoralizálódása is hozzávezetett a vereséghez. Sikerei csúcsán Spartacus serege elérte a 120 ezer főt. Ebbe a számba beletartoznak még rabszolgaasszonyok és gyerekek, valamint harcra alkalmatlan személyek, mint aggastyánok is, akik csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezen egyének tömegei is részben okozói lettek a sereg felbomlásának, mivel az asszonyok férjeiket, vagy családtagjaikat később rávették, hogy hagyják el Spartacust, aggódva személyes sorsuk felől a későbbi sorozatos vereségek miatt. Rajtuk kívül tömegével csatlakoztak a felkeléshez a szabad pásztorok, akik az ókori világ legalacsonyabb jogállású szabad személyeinek számítottak. Mivel semmiféle tulajdonuk nem volt és általában fedéllel sem rendelkeztek, ezért béresként mások nyájait őrizték, a társadalom más rétegei pedig kirekesztették őket. Idővel ezek is otthagyták a rabszolgasereget, mivel zömük Itáliában született és nem akarta elhagyni az országot, minthogy Spartacus tett kísérletet nem egy ízben Itália elhagyására. A Spartacus-féle felkelés nem az egyetlen ilyen megmozdulás volt az ókorban. Ez megelőzően Szicíliában két nagy felkelés söpört végig (első és második rabszolgaháború), melyeket a rómaiak szintén levertek. Spartacus produkálta viszont az ókori történelemben a legnagyobb ilyen megmozdulást és huzamos ideig jelentékeny ellenállást fejtett ki kiképzett, felszerelt, reguláris csapatok ellen, ezért már életében legendává vált és hosszú ideig fennmaradt a hatása. A Római Birodalomban szinte sorozatosak voltak a paraszt- és rabszolgafelkelések, de egyik se múlta fölül Spartacust. Spartacus idején a rabszolgaság intézménye a fénykorát élte és még hosszú-hosszú évszázadokig fennmaradt. A felkelésnek nem volt célja, hogy a rabszolgaság intézményét örökre eltörölje, a felkelők mind saját egyéni szabadságukat akarták megszerezni, amikor fegyvert fogtak és ennek okán csatlakoztak még mások is hozzájuk, másokat pedig valószínűleg a zsákmányszerzés reménye vezérelt. A felkelők egyetlen egy esetben sem próbálták meg ostrom alá venni Rómát, viszont kísérletet az Appennini-félsziget elhagyására, hogy a római köztársaság hatalmán kívül élhessenek szabadon. (hu)
- A harmadik rabszolgaháború vagy Spartacus-felkelés, gladiátorháború a Római Köztársaság által uralt Itália területén végig söprő hatalmas felkelés, amelynek vezére Plutarkhosz szerint egy Spartacus nevű gladiátor, akit a közhiedelem trák származásúnak tart. A felkelés i. e. 73-tól 71-ig folyt és csak Marcus Licinius Crassusnak és Cnaeus Pompeius Magnusnak sikerült levernie. A felkelő seregek a felkelés elején még számos nagy győzelmet arattak a római légiókon, hatalmas károkat okozva Itáliában és Róma is folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve. A győzelmeik oka vélhetően Spartacus hadvezetési és szervezési képességeiben rejlett, aki talán ismerhette a római légiók harcmodorát és kiképzettségét is. Ám a rabszolgasereget mégsem tudta ütőképes haderővé formálni, mert a felkelőket nem tudta egységben tartani, végül hadai demoralizálódása is hozzávezetett a vereséghez. Sikerei csúcsán Spartacus serege elérte a 120 ezer főt. Ebbe a számba beletartoznak még rabszolgaasszonyok és gyerekek, valamint harcra alkalmatlan személyek, mint aggastyánok is, akik csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezen egyének tömegei is részben okozói lettek a sereg felbomlásának, mivel az asszonyok férjeiket, vagy családtagjaikat később rávették, hogy hagyják el Spartacust, aggódva személyes sorsuk felől a későbbi sorozatos vereségek miatt. Rajtuk kívül tömegével csatlakoztak a felkeléshez a szabad pásztorok, akik az ókori világ legalacsonyabb jogállású szabad személyeinek számítottak. Mivel semmiféle tulajdonuk nem volt és általában fedéllel sem rendelkeztek, ezért béresként mások nyájait őrizték, a társadalom más rétegei pedig kirekesztették őket. Idővel ezek is otthagyták a rabszolgasereget, mivel zömük Itáliában született és nem akarta elhagyni az országot, minthogy Spartacus tett kísérletet nem egy ízben Itália elhagyására. A Spartacus-féle felkelés nem az egyetlen ilyen megmozdulás volt az ókorban. Ez megelőzően Szicíliában két nagy felkelés söpört végig (első és második rabszolgaháború), melyeket a rómaiak szintén levertek. Spartacus produkálta viszont az ókori történelemben a legnagyobb ilyen megmozdulást és huzamos ideig jelentékeny ellenállást fejtett ki kiképzett, felszerelt, reguláris csapatok ellen, ezért már életében legendává vált és hosszú ideig fennmaradt a hatása. A Római Birodalomban szinte sorozatosak voltak a paraszt- és rabszolgafelkelések, de egyik se múlta fölül Spartacust. Spartacus idején a rabszolgaság intézménye a fénykorát élte és még hosszú-hosszú évszázadokig fennmaradt. A felkelésnek nem volt célja, hogy a rabszolgaság intézményét örökre eltörölje, a felkelők mind saját egyéni szabadságukat akarták megszerezni, amikor fegyvert fogtak és ennek okán csatlakoztak még mások is hozzájuk, másokat pedig valószínűleg a zsákmányszerzés reménye vezérelt. A felkelők egyetlen egy esetben sem próbálták meg ostrom alá venni Rómát, viszont kísérletet az Appennini-félsziget elhagyására, hogy a római köztársaság hatalmán kívül élhessenek szabadon. (hu)
|
