| dbo:abstract
|
- A Harvard-architektúra egy számítógép-felépítési elv, amelyben a programkód és az adatok külön, fizikailag elkülönített útvonalakon közlekednek a processzor felé. Ezt az elvet eredetileg a Harvard Mark I (1944) számítógéphez dolgozták ki. A Mark I az utasításokat 24 bit széles lyukszalagon, az adatokat elektromechanikus regiszterekben tárolta. Ezek a korai gépek korlátozott adattárral rendelkeztek és a központi egység nem adott lehetőséget a programtároló adatként való elérésére. A programokat egy operátor töltötte be és utána a betöltött program megfelelő belépési pontjára ráindította a processzort. Nem volt mai értelemben vett operációs rendszer, amitől a programok betöltését és megfelelő indítását kérni lehetett volna. A korszerű harvard architektúra alapú számítógépek az adatokat és a programutasításokat elkülönítve tárolják, ami a párhuzamos adatutak miatt teljesítménynövekedést eredményez, illetve az adatok és a programkód elkülönülése miatt különféle egyéb járulékos előnyöket biztosít, pl. kártékony kódok írása nehezebb – ez is egy ok, ami miatt a beágyazott rendszerekben előszeretettel használják ezt a felépítést. A Harvard-architektúrát napjainkban leginkább digitális jelfeldolgozó processzorokban (DSP) és mikrovezérlőkben alkalmazzák. A modern processzorok tervezésénél felhasználják mind a Harvard-, mind a Neumann-féle architektúra elveit; a modern általános processzorok igyekeznek mindkét elv előnyeit kihasználni; ezenkívül a processzorok belső felépítésében a különböző felépítésű részegységek egymáshoz illeszthetők. A modern processzorok valójában a valósítják meg, tehát képesek olyan feladatokat is végrehajtani, mint pl. programok adatként való betöltése külső tárolóról, a programkód megváltoztatása (!) és annak elindítása. (hu)
- A Harvard-architektúra egy számítógép-felépítési elv, amelyben a programkód és az adatok külön, fizikailag elkülönített útvonalakon közlekednek a processzor felé. Ezt az elvet eredetileg a Harvard Mark I (1944) számítógéphez dolgozták ki. A Mark I az utasításokat 24 bit széles lyukszalagon, az adatokat elektromechanikus regiszterekben tárolta. Ezek a korai gépek korlátozott adattárral rendelkeztek és a központi egység nem adott lehetőséget a programtároló adatként való elérésére. A programokat egy operátor töltötte be és utána a betöltött program megfelelő belépési pontjára ráindította a processzort. Nem volt mai értelemben vett operációs rendszer, amitől a programok betöltését és megfelelő indítását kérni lehetett volna. A korszerű harvard architektúra alapú számítógépek az adatokat és a programutasításokat elkülönítve tárolják, ami a párhuzamos adatutak miatt teljesítménynövekedést eredményez, illetve az adatok és a programkód elkülönülése miatt különféle egyéb járulékos előnyöket biztosít, pl. kártékony kódok írása nehezebb – ez is egy ok, ami miatt a beágyazott rendszerekben előszeretettel használják ezt a felépítést. A Harvard-architektúrát napjainkban leginkább digitális jelfeldolgozó processzorokban (DSP) és mikrovezérlőkben alkalmazzák. A modern processzorok tervezésénél felhasználják mind a Harvard-, mind a Neumann-féle architektúra elveit; a modern általános processzorok igyekeznek mindkét elv előnyeit kihasználni; ezenkívül a processzorok belső felépítésében a különböző felépítésű részegységek egymáshoz illeszthetők. A modern processzorok valójában a valósítják meg, tehát képesek olyan feladatokat is végrehajtani, mint pl. programok adatként való betöltése külső tárolóról, a programkód megváltoztatása (!) és annak elindítása. (hu)
|
