dbo:abstract
|
- A nyelvészetben a helyesírás terminus a beszéd írásos lejegyzésének a szabályait képező rendszert nevezi meg, amely egy adott nyelv sztenderdjének a része. Hozzá viszonyítva ítélik meg, hogy a nyelvhasználó helyesen vagy helytelenül ír-e. Szabályai a fonémák és a grafémák (írásjegyek vagy írásjegy-csoportok) egymásnak való megfelelésére, a kis és a nagy kezdőbetűk használatára (azokban az írásrendszerekben, amelyekben vannak ilyenek), az elválasztásra, az összetett szavak megkülönböztetésére a velük egyformán hangzó szócsoportoktól, az írásjelek használatára stb. vonatkoznak. A helyesírás, mint a sztenderd nyelvváltozat általában, tudatos emberi alkotás. Előbb többféle írástudók, majd nyelvészek dolgozták ki nemcsak nyelvészeti, hanem társadalmi és kulturális alkotásként, és szabályzatokban, szótárakban, tankönyvekben és egyéb munkákban rögzítették. A nyelvközösség azon természetes igényének felel meg, hogy közös viszonyítási alapja legyen nyelve írásának. A nyelv valóságára alapszik, de ugyanakkor többféle nyelven kívüli, kulturális, vallási, politikai, történelmi tényezőkre is. Arra törekszik, hogy a lehető legegységesebb szabályokat alkosson, de nem teheti egyetlen elv alapján, hanem arra kényszerül, hogy több elvet alkalmazzon, amelyek ellentmondanak egymásnak. Ezért a szabályai nem felelnek meg teljesen a valóságosan beszélt nyelvnek, hanem konvencionálisak. Ugyanakkor, mivel a nyelv folyton változik, a helyesírás elmarad tőle. Ez különösen nyilvánvaló a hosszú kulturális hagyománnyal rendelkező nyelvek esetében, mint amilyenek az angol, a francia, a német, a görög, az ír vagy a tibeti. Egyes nyelvészek szerint jellegzetességei miatt a helyesírás nem tekinthető tudományosnak, mivel nem azzal foglalkozik, ami van, mint a tudomány, hanem azzal, aminek alkotói szerint lennie kéne. (hu)
- A nyelvészetben a helyesírás terminus a beszéd írásos lejegyzésének a szabályait képező rendszert nevezi meg, amely egy adott nyelv sztenderdjének a része. Hozzá viszonyítva ítélik meg, hogy a nyelvhasználó helyesen vagy helytelenül ír-e. Szabályai a fonémák és a grafémák (írásjegyek vagy írásjegy-csoportok) egymásnak való megfelelésére, a kis és a nagy kezdőbetűk használatára (azokban az írásrendszerekben, amelyekben vannak ilyenek), az elválasztásra, az összetett szavak megkülönböztetésére a velük egyformán hangzó szócsoportoktól, az írásjelek használatára stb. vonatkoznak. A helyesírás, mint a sztenderd nyelvváltozat általában, tudatos emberi alkotás. Előbb többféle írástudók, majd nyelvészek dolgozták ki nemcsak nyelvészeti, hanem társadalmi és kulturális alkotásként, és szabályzatokban, szótárakban, tankönyvekben és egyéb munkákban rögzítették. A nyelvközösség azon természetes igényének felel meg, hogy közös viszonyítási alapja legyen nyelve írásának. A nyelv valóságára alapszik, de ugyanakkor többféle nyelven kívüli, kulturális, vallási, politikai, történelmi tényezőkre is. Arra törekszik, hogy a lehető legegységesebb szabályokat alkosson, de nem teheti egyetlen elv alapján, hanem arra kényszerül, hogy több elvet alkalmazzon, amelyek ellentmondanak egymásnak. Ezért a szabályai nem felelnek meg teljesen a valóságosan beszélt nyelvnek, hanem konvencionálisak. Ugyanakkor, mivel a nyelv folyton változik, a helyesírás elmarad tőle. Ez különösen nyilvánvaló a hosszú kulturális hagyománnyal rendelkező nyelvek esetében, mint amilyenek az angol, a francia, a német, a görög, az ír vagy a tibeti. Egyes nyelvészek szerint jellegzetességei miatt a helyesírás nem tekinthető tudományosnak, mivel nem azzal foglalkozik, ami van, mint a tudomány, hanem azzal, aminek alkotói szerint lennie kéne. (hu)
|