| dbo:abstract
|
- A hosszúkard (longsword) [megjegyzendő, hogy ezek az elnevezések nem voltak használatban a saját korukban, ezek a reneszánsz kategorizálásra való vágyának a következménye, más szóval a középkorban úgy neveztek ezeket, hogy "kard"] egyenes, kétélű, egy vagy két kézzel forgatható (de két kézzel való használatra készült) szálfegyver, pengéje 90–110 cm hosszú, teljes tömege 1,1-1,8 kg körül mozog. Gyors, hatékony, elegáns. Illetik még az újkeletű „másfélkezes kard" ("hand"[ vagy "one"] "and a half sword"), „fattyúkard" ("bastard sword") és „lovagi kard" névvel is. Fejlődése és elterjedése többek között a páncélzat változásával magyarázható. Az egykezes kard és pajzs kombináció a lemezvértek megjelenésével egyre inkább értelmét vesztette. Így a hosszúkard fénykora a 14. és a 15. századra tehető, bár ekkorra már jelentős változásokon esett át. A kard nem volt ugyan a középkori harc legfőbb eszköze, főként másodlagos/tartalék fegyver volt; a különböző szálfegyverek voltak a harctér fegyverei (megjegyzendő viszont, hogy a kard státuszszimbolum és a személyes védelem eszköze volt a mindennapi életben), ám ősi időktől jelképként, ikonként a harcosok alapvető és legjobban tisztelt fegyvere volt. A hosszúkard azon kevés fegyverek egyike, mely univerzálisnak mondható. A legtöbb ismert középkori vágó-, szúró- és zúzófegyver speciális feladatra készült: páncélos ellen, tömeg ellen, párbajra, önvédelemre stb. A hosszúkard viszont hatékonyan alkalmazható ezen esetek többségében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még a harmincéves háborúban is használták, és aktívan tanították a 17. század második felének jó pár vívóiskolájában is – bár ekkorra népszerűsége már leáldozóban volt. A használatáról, harcművészetéről és filozófiajáról számtalan kódex és maradt ránk.Harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról és a mozdulatok harmóniájáról szól, s nem a fizikai erőre épít. (hu)
- A hosszúkard (longsword) [megjegyzendő, hogy ezek az elnevezések nem voltak használatban a saját korukban, ezek a reneszánsz kategorizálásra való vágyának a következménye, más szóval a középkorban úgy neveztek ezeket, hogy "kard"] egyenes, kétélű, egy vagy két kézzel forgatható (de két kézzel való használatra készült) szálfegyver, pengéje 90–110 cm hosszú, teljes tömege 1,1-1,8 kg körül mozog. Gyors, hatékony, elegáns. Illetik még az újkeletű „másfélkezes kard" ("hand"[ vagy "one"] "and a half sword"), „fattyúkard" ("bastard sword") és „lovagi kard" névvel is. Fejlődése és elterjedése többek között a páncélzat változásával magyarázható. Az egykezes kard és pajzs kombináció a lemezvértek megjelenésével egyre inkább értelmét vesztette. Így a hosszúkard fénykora a 14. és a 15. századra tehető, bár ekkorra már jelentős változásokon esett át. A kard nem volt ugyan a középkori harc legfőbb eszköze, főként másodlagos/tartalék fegyver volt; a különböző szálfegyverek voltak a harctér fegyverei (megjegyzendő viszont, hogy a kard státuszszimbolum és a személyes védelem eszköze volt a mindennapi életben), ám ősi időktől jelképként, ikonként a harcosok alapvető és legjobban tisztelt fegyvere volt. A hosszúkard azon kevés fegyverek egyike, mely univerzálisnak mondható. A legtöbb ismert középkori vágó-, szúró- és zúzófegyver speciális feladatra készült: páncélos ellen, tömeg ellen, párbajra, önvédelemre stb. A hosszúkard viszont hatékonyan alkalmazható ezen esetek többségében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még a harmincéves háborúban is használták, és aktívan tanították a 17. század második felének jó pár vívóiskolájában is – bár ekkorra népszerűsége már leáldozóban volt. A használatáról, harcművészetéről és filozófiajáról számtalan kódex és maradt ránk.Harcművészete a kardérzékről, a gyorsaságról és a mozdulatok harmóniájáról szól, s nem a fizikai erőre épít. (hu)
|
