| dbo:abstract
|
- A hun–magyar rokonság kérdése számos szempontból értelmezhető. A rokonság ugyanis vonatkozhat magára a népre (a történeti forrásokban megőrzött hagyományra, illetve a nép genetikai összetételére), a nép által beszélt nyelvre, vagy az általa képviselt kultúrára is (ezek alapján lehet vizsgálni a hagyománybéli, genetikai, nyelvi, kulturális rokonságot). A kérdéssel így különböző tudományágak foglalkoznak: ezek közé tartozik a történettudomány, a genetika, a régészet, a nyelvészet, valamint a néprajz is. Ezen tudományterületek képviselői (mivel a rokonság fogalmát másképpen határozzák meg, ráadásul más szempontok alapján is dolgoznak) akár ellentétes eredményekre is juthatnak, de az is előfordul, hogy még egy tudományágon belül sincs egyetértés. A rokonság az említett tudományágak definíciói közül bármelyiket takarhatja, vagy akár ezek közül egyszerre többet is, érdemes tehát a különböző szempontokat szétválasztva tárgyalni. A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzsszövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hun–magyar rokonság legkevésbé vitatott vonatkozása a kulturális rokonság: a hunok (Attila népe) és a magyarok is nagyállattartó lovas nomád népek voltak. A rokonság egyik lehetséges és talán legelterjedtebb értelmezése a hunok és a magyarok közös származásának elmélete. A közös származás tudata a középkorra visszanyúló hagyomány, ami különösen elterjedt a magyar társadalmi tudatban és az irodalomban a 19. században. Seregnyi külföldi forrás egy népnek tekinti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, s a középkori magyar krónikák szintén a hunoktól származtatják népünket, habár az forráskritikai vita tárgyát képezi, hogy a hagyomány a nép saját hagyományából eredeztethető, vagy pedig csak a 12. század körül, külföldről jutott el Magyarországra (hiszen a külföldi krónikások a hunokat és a magyarokat könnyen összekeverhették hasonló életmódjuk és harcmodoruk miatt). A nyelvtudomány fejlődésével, a finnugor nyelvrokonság felfedezésével, valamint a történetírás forráskritikai módszereinek megjelenésével a 19. század második felétől elkezdődött a hun–magyar rokonság kritikai felülvizsgálata, főleg Hunfalvy Pál munkássága révén. Abban az időben még úgy gondolták, hogy a finnugor nyelvrokonság a rokon nyelveket beszélő népek közös származására is utal, és ez ellentmondott volna a máig ismeretlen, de akkoriban leginkább török nyelvűnek tartott hunokkal való rokonságnak, továbbá a közös származásnak is. Az indulatoktól sem mentes ugor-török háború néven elhíresült vita során a finnugor nyelvrokonság kizárólagosságát támogató, és a török rokonságot elutasító "ugor" oldal (Hunfalvy Pál vezetésével), valamint a magyar nyelv kettős, uráli (finnugor) és altaji rokonsága mellett érvelő "török" oldal (Vámbéry Ármin vezetésével) állt szemben egymással. Mivel a finnugor nyelvrokonságot a török oldal sem vitatta, így az (és vele együtt az akkor még a nyelvrokonság egyenes következményének tartott finnugor származás) viszonylag hamar széles körű tudományos elfogadottságra tett szert. Részben a fentiek eredményeként, a magyar millenniumra készült A magyar nemzet története című összefoglaló munka már nem tartotta tudományosan bizonyíthatónak a magyarság hun eredetét. Az ugor-török háború elhalkulása (de lényegében lezáratlanul maradása) után még sokáig, egészen az 1960-as évekig széles körben elfogadott volt az urál-altaji nyelvcsalád létezése, mára pedig már ennél nagyobb makrocsaládok, így pl. az eurázsiai vagy az ennél is tágabb nosztratikus nyelvcsalád létezése mellett is érvelnek egyes nyelvészek. Mára a legtöbb nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor rokonság pusztán nyelvrokonságot jelent, így semmilyen szempontból nem mond ellent a máig ismeretlen (és így nem feltétlenül török) nyelvű hunokkal való rokonságnak, de még a magyarok esetleges hun származásának sem. A genetika fejlődésével a hun–magyar rokonság kérdése új vizsgálati lehetőséget kapott. Már az első ilyen vizsgálatok kimutatták, hogy a honfoglaló magyarok embertanilag távol álltak a többi, finnugor nyelvet beszélő néptől (továbbá azt is, hogy a mai magyarság genetikailag már teljesen elszakadt a honfoglaló magyarságtól). Neparáczki Endre és munkatársai a csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS genetikai vizsgálata alapján kimutatták, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek anyai ágon 41,5%-a hsziungnu (ázsiai hun), 42,7%-a pedig skandináv-germán származású lehetett. 2020-ban a Fóthi Erzsébet és munkatársai a csak apai ágon öröklődő Y-kromoszomális DNS vizsgálata alapján arra a követleztetésre jutottak, hogy a honfoglalók heterogén eredetűek voltak, a 3 fő genetikai összetevő egyike pedig Belső-Ázsiából származik, és valószínűleg a hsziungnu birodalom túlélőitől ered. A genetikai vizsgálatok mindenképpen hozzájárulhatnak majd egy új, a tudományos főáramlat képviselői által elfogadott szintézis kialakításához a témakörben. Az új szintézis felé mutat Romsics Ignác 2017-es nagy összefoglaló munkája Magyarország történetéről, amiben a magyar származásra vonatkozó elméletek áttekintése során lényegében amellett teszi le a voksát, hogy az ősmagyarság törökös műveltségű nép volt, amely finnugor nyelvét a közelében, vele évszázadokon át szimbiózisban élő voguloktól és osztjákoktól nyelvcsere útján szerezhette. A 2020-ban kiadott tankönyvekben pedig az az elképzelés szerepel, hogy a magyar nyelv közvetítő nyelv lehetett a később az Urál vidékére felköltöző népek körében, és így alakulhatott ki a nyelvrokonság. Az új tankönyvekben az a gondolat is megjelenik, hogy az egyes tudományágak eredményeit egyenlő mértékben érdemes bemutatni, ennek jegyében a nyelvtudományi elméletek relevanciáját a korábbinál jóval kisebbnek tekintik, így pl. elvetik a hipotetikus finnugor ősnép létezését is. A jelenleg rendelkezésre álló ismeretek alapján tehát úgy tűnik, hogy a finnugor nyelvű népek és a magyarok közötti nyelvrokonság ellenére a honfoglaló magyarok genetikailag és kulturálisan is sokkal inkább a hunoknak nevezett csoportosulással, mint a finnugor nyelvű népekkel mutatnak rokonságot, az pedig vita tárgyát képezi, hogy a magyar krónikákban megörökített hagyomány a nép saját hagyományából vagy külföldről eredeztethető-e. (hu)
- A hun–magyar rokonság kérdése számos szempontból értelmezhető. A rokonság ugyanis vonatkozhat magára a népre (a történeti forrásokban megőrzött hagyományra, illetve a nép genetikai összetételére), a nép által beszélt nyelvre, vagy az általa képviselt kultúrára is (ezek alapján lehet vizsgálni a hagyománybéli, genetikai, nyelvi, kulturális rokonságot). A kérdéssel így különböző tudományágak foglalkoznak: ezek közé tartozik a történettudomány, a genetika, a régészet, a nyelvészet, valamint a néprajz is. Ezen tudományterületek képviselői (mivel a rokonság fogalmát másképpen határozzák meg, ráadásul más szempontok alapján is dolgoznak) akár ellentétes eredményekre is juthatnak, de az is előfordul, hogy még egy tudományágon belül sincs egyetértés. A rokonság az említett tudományágak definíciói közül bármelyiket takarhatja, vagy akár ezek közül egyszerre többet is, érdemes tehát a különböző szempontokat szétválasztva tárgyalni. A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzsszövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hun–magyar rokonság legkevésbé vitatott vonatkozása a kulturális rokonság: a hunok (Attila népe) és a magyarok is nagyállattartó lovas nomád népek voltak. A rokonság egyik lehetséges és talán legelterjedtebb értelmezése a hunok és a magyarok közös származásának elmélete. A közös származás tudata a középkorra visszanyúló hagyomány, ami különösen elterjedt a magyar társadalmi tudatban és az irodalomban a 19. században. Seregnyi külföldi forrás egy népnek tekinti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, s a középkori magyar krónikák szintén a hunoktól származtatják népünket, habár az forráskritikai vita tárgyát képezi, hogy a hagyomány a nép saját hagyományából eredeztethető, vagy pedig csak a 12. század körül, külföldről jutott el Magyarországra (hiszen a külföldi krónikások a hunokat és a magyarokat könnyen összekeverhették hasonló életmódjuk és harcmodoruk miatt). A nyelvtudomány fejlődésével, a finnugor nyelvrokonság felfedezésével, valamint a történetírás forráskritikai módszereinek megjelenésével a 19. század második felétől elkezdődött a hun–magyar rokonság kritikai felülvizsgálata, főleg Hunfalvy Pál munkássága révén. Abban az időben még úgy gondolták, hogy a finnugor nyelvrokonság a rokon nyelveket beszélő népek közös származására is utal, és ez ellentmondott volna a máig ismeretlen, de akkoriban leginkább török nyelvűnek tartott hunokkal való rokonságnak, továbbá a közös származásnak is. Az indulatoktól sem mentes ugor-török háború néven elhíresült vita során a finnugor nyelvrokonság kizárólagosságát támogató, és a török rokonságot elutasító "ugor" oldal (Hunfalvy Pál vezetésével), valamint a magyar nyelv kettős, uráli (finnugor) és altaji rokonsága mellett érvelő "török" oldal (Vámbéry Ármin vezetésével) állt szemben egymással. Mivel a finnugor nyelvrokonságot a török oldal sem vitatta, így az (és vele együtt az akkor még a nyelvrokonság egyenes következményének tartott finnugor származás) viszonylag hamar széles körű tudományos elfogadottságra tett szert. Részben a fentiek eredményeként, a magyar millenniumra készült A magyar nemzet története című összefoglaló munka már nem tartotta tudományosan bizonyíthatónak a magyarság hun eredetét. Az ugor-török háború elhalkulása (de lényegében lezáratlanul maradása) után még sokáig, egészen az 1960-as évekig széles körben elfogadott volt az urál-altaji nyelvcsalád létezése, mára pedig már ennél nagyobb makrocsaládok, így pl. az eurázsiai vagy az ennél is tágabb nosztratikus nyelvcsalád létezése mellett is érvelnek egyes nyelvészek. Mára a legtöbb nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor rokonság pusztán nyelvrokonságot jelent, így semmilyen szempontból nem mond ellent a máig ismeretlen (és így nem feltétlenül török) nyelvű hunokkal való rokonságnak, de még a magyarok esetleges hun származásának sem. A genetika fejlődésével a hun–magyar rokonság kérdése új vizsgálati lehetőséget kapott. Már az első ilyen vizsgálatok kimutatták, hogy a honfoglaló magyarok embertanilag távol álltak a többi, finnugor nyelvet beszélő néptől (továbbá azt is, hogy a mai magyarság genetikailag már teljesen elszakadt a honfoglaló magyarságtól). Neparáczki Endre és munkatársai a csak anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS genetikai vizsgálata alapján kimutatták, hogy a honfoglalók lehetséges őseinek anyai ágon 41,5%-a hsziungnu (ázsiai hun), 42,7%-a pedig skandináv-germán származású lehetett. 2020-ban a Fóthi Erzsébet és munkatársai a csak apai ágon öröklődő Y-kromoszomális DNS vizsgálata alapján arra a követleztetésre jutottak, hogy a honfoglalók heterogén eredetűek voltak, a 3 fő genetikai összetevő egyike pedig Belső-Ázsiából származik, és valószínűleg a hsziungnu birodalom túlélőitől ered. A genetikai vizsgálatok mindenképpen hozzájárulhatnak majd egy új, a tudományos főáramlat képviselői által elfogadott szintézis kialakításához a témakörben. Az új szintézis felé mutat Romsics Ignác 2017-es nagy összefoglaló munkája Magyarország történetéről, amiben a magyar származásra vonatkozó elméletek áttekintése során lényegében amellett teszi le a voksát, hogy az ősmagyarság törökös műveltségű nép volt, amely finnugor nyelvét a közelében, vele évszázadokon át szimbiózisban élő voguloktól és osztjákoktól nyelvcsere útján szerezhette. A 2020-ban kiadott tankönyvekben pedig az az elképzelés szerepel, hogy a magyar nyelv közvetítő nyelv lehetett a később az Urál vidékére felköltöző népek körében, és így alakulhatott ki a nyelvrokonság. Az új tankönyvekben az a gondolat is megjelenik, hogy az egyes tudományágak eredményeit egyenlő mértékben érdemes bemutatni, ennek jegyében a nyelvtudományi elméletek relevanciáját a korábbinál jóval kisebbnek tekintik, így pl. elvetik a hipotetikus finnugor ősnép létezését is. A jelenleg rendelkezésre álló ismeretek alapján tehát úgy tűnik, hogy a finnugor nyelvű népek és a magyarok közötti nyelvrokonság ellenére a honfoglaló magyarok genetikailag és kulturálisan is sokkal inkább a hunoknak nevezett csoportosulással, mint a finnugor nyelvű népekkel mutatnak rokonságot, az pedig vita tárgyát képezi, hogy a magyar krónikákban megörökített hagyomány a nép saját hagyományából vagy külföldről eredeztethető-e. (hu)
|
