| dbo:abstract
|
- A III. Richárd William Shakespeare 1592 körül írt királydrámája, amelynek tárgya III. Richárd angol király hatalomra jutása és rövid uralkodása. A Hamlet után ez Shakespeare második leghosszabb darabja, amelyet ritkán adnak elő teljes terjedelmében. Arról, hogy a rózsák háborúját követően nem a Yorkok lettek Anglia felvirágoztatói, III. Richárd, a gátlástalan, machiavellista király tehet. A VI. Henrik ismerete elengedhetetlenül szükséges az 1592 körül keletkezett III. Richárd megértéséhez – a dráma kezdő sorainál azt vesszük észre, hogy egy előadás utolsó harmadára érkeztünk – tudjuk, kinek udvarol a koporsónál a púpos, ki fekszik a koporsóban, kit vezetnek a Towerbe, miért átkozódik egy eszelős öregasszony, aki hajdan állítólag királyné volt. Az ítélet sommás. „Bőrükön a rokonvér. Egyikükért sem kár.” A történetben mindenkinek igényei és elszámolnivalói vannak, mindenki bosszúért liheg – ebből az erkölcsi csődtömegből profitál Richárd, aki már nem középkori király, hanem machiavellista reneszánsz fejedelem. A dráma a korai, nyersebb Shakespeare-darabok közül való, a Titus Andronicus és a Rómeó és Júlia közvetlen rokona. A darab egy kezdő, tapogatózó, szertelen drámaíró műve, amelyben még sok a retorikai nehézkesség, és amelyben dominálnak a középkori moralitás-játékok sablonos elemei. Shakespeare Richárdja azért hozott újat, mert bonyolultabb és elevenebb figura volt, mint előtte az angol színpadok bármelyik hőse. Egy Richárd-figura megjelent már a VI. Henrikben is, itt azonban egy új Richárd lép színre: a mitológiai alak, akit alapvetően kétféleképpen értelmezhetünk. Allegorikus értelmezésben ő az Isten büntetését torz mivoltában megtestesítő démon. A metaforikus megközelítés szerint ő a sorserőként megnyilvánuló, gátlástalan emberi nagyratörés Machiavelli-típusú megszemélyesítője. Richárd, annyi bizonyos, nem volt akármilyen ember. „Háborúban, melyhez inkább illett lelkülete, mint a békéhez, nem volt rossz vezér. Sok győzelmet nyert, néha vereséget is szenvedett, de soha sem saját hibájából, vagy mintha bátorsága és okossága hiányzott volna. […] Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szívében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, céljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kímélte életét egy embernek sem, aki útjában állt” – írta róla a . (hu)
- A III. Richárd William Shakespeare 1592 körül írt királydrámája, amelynek tárgya III. Richárd angol király hatalomra jutása és rövid uralkodása. A Hamlet után ez Shakespeare második leghosszabb darabja, amelyet ritkán adnak elő teljes terjedelmében. Arról, hogy a rózsák háborúját követően nem a Yorkok lettek Anglia felvirágoztatói, III. Richárd, a gátlástalan, machiavellista király tehet. A VI. Henrik ismerete elengedhetetlenül szükséges az 1592 körül keletkezett III. Richárd megértéséhez – a dráma kezdő sorainál azt vesszük észre, hogy egy előadás utolsó harmadára érkeztünk – tudjuk, kinek udvarol a koporsónál a púpos, ki fekszik a koporsóban, kit vezetnek a Towerbe, miért átkozódik egy eszelős öregasszony, aki hajdan állítólag királyné volt. Az ítélet sommás. „Bőrükön a rokonvér. Egyikükért sem kár.” A történetben mindenkinek igényei és elszámolnivalói vannak, mindenki bosszúért liheg – ebből az erkölcsi csődtömegből profitál Richárd, aki már nem középkori király, hanem machiavellista reneszánsz fejedelem. A dráma a korai, nyersebb Shakespeare-darabok közül való, a Titus Andronicus és a Rómeó és Júlia közvetlen rokona. A darab egy kezdő, tapogatózó, szertelen drámaíró műve, amelyben még sok a retorikai nehézkesség, és amelyben dominálnak a középkori moralitás-játékok sablonos elemei. Shakespeare Richárdja azért hozott újat, mert bonyolultabb és elevenebb figura volt, mint előtte az angol színpadok bármelyik hőse. Egy Richárd-figura megjelent már a VI. Henrikben is, itt azonban egy új Richárd lép színre: a mitológiai alak, akit alapvetően kétféleképpen értelmezhetünk. Allegorikus értelmezésben ő az Isten büntetését torz mivoltában megtestesítő démon. A metaforikus megközelítés szerint ő a sorserőként megnyilvánuló, gátlástalan emberi nagyratörés Machiavelli-típusú megszemélyesítője. Richárd, annyi bizonyos, nem volt akármilyen ember. „Háborúban, melyhez inkább illett lelkülete, mint a békéhez, nem volt rossz vezér. Sok győzelmet nyert, néha vereséget is szenvedett, de soha sem saját hibájából, vagy mintha bátorsága és okossága hiányzott volna. […] Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szívében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, céljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kímélte életét egy embernek sem, aki útjában állt” – írta róla a . (hu)
|
