| dbo:abstract
|
- Itália területe, amely többé-kevésbé a mai Olaszország államterületével esik egybe, a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása után megközelítőleg 1400 éven át kisebb-nagyobb államokra és városállamokra tagolódott. Ilyen volt például Velence, amely fölött a dózsék egész sora uralkodott, vagy a reneszánsz kori gazdag városállam, a Medici-család által uralt Firenze, vagy a Sforzák milánói fejedelemsége. Ilyen volt a Nápoly–Szicíliai kettős királyság, amely fölött az Anjou-családnak azon ága uralkodott, ahonnan a magyar Anjou-királyok is származtak. Ilyen volt a közel 1100 éven át fennálló pápai állam, amelyet II. István pápa és Kis Pippin francia király alapítottak a 8. században. Ám egyes területek hosszabb-rövidebb ideig külső megszállás alatt álltak. I. (Nagy) Károly római császár például megszállta Észak-Itáliát, hogy biztosítsa a pápa biztonságát az ott tanyázó longobárdoktól. Ettől kezdve a Frank Birodalom széthullásáig a Rómától északra fekvő terület e hatalmas államalakulat része volt. Az egységes Frank Birodalom felbomlása után a németek szerezték meg az Itália feletti ellenőrzést. 962-ben I. (Nagy) Ottó német király még a Pápai Államot is elfoglalta és ott „római császárrá” koronáztatta magát. Ezután Itália 900 éven át a Német-római Birodalom hatalmi övezetébe tartozott. A középkort végig kísérte a császár és a pápa közötti állandó hatalmi ellentét az egyházi vezetők beiktatásának jogáért („invesztitúraharc”). Bár az itáliai városállamok viszonylagos függetlenséget élveztek, valamennyien a német-római császár befolyása alatt maradtak. Itália gyakran vált a francia–német (és a francia–spanyol) nagyhatalmi háborúk hadszínterévé is. A napóleoni háborúk nyomán 1806-ban a Német-római Birodalom megszűnt, Észak-Itáliát a franciák szállták meg, és csatlós királyságokat (Itáliai Királyság, Nápolyi Királyság) hoztak létre, amelyek élére Napóleon saját rokonait és tábornokait állította. Napóleon veresége és a bécsi kongresszus (1815) után az Osztrák Császárság vetette meg itt a lábát, amely létrehozta saját csatlós államait (Lombard–Velencei Királyság, , Párma, Piacenza és Guastalla hercegsége). A 19. század közepén a független Szárd–Piemonti Királyság harcos uralkodói, Károly Albert és fia, II. Viktor Emánuel álltak az olasz egyesítési törekvések élére, amelynek érdekében több felkelés és háború folyt le (1848, 1859), ezekbe a Francia Császárság is beavatkozott. Ezek eredményeként 1861-ben létrejött az egységes Olasz Királyság. Az új nemzeti állam a következő fél évszázad háborúiban további terüleket foglalt el: 1866-ban, a porosz–osztrák háború során Venetót, 1870-ben a porosz–francia háborút kihasználva Rómát (a Pápai Állam maradékát), majd 1918-ban az első világháborúban Dél-Tirolt, Görz és tartományokat, és Trieszt városát szerezte meg. Olaszország államformája 1946-ig királyság volt, majd kikiáltották a köztársaságot. (hu)
- Itália területe, amely többé-kevésbé a mai Olaszország államterületével esik egybe, a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása után megközelítőleg 1400 éven át kisebb-nagyobb államokra és városállamokra tagolódott. Ilyen volt például Velence, amely fölött a dózsék egész sora uralkodott, vagy a reneszánsz kori gazdag városállam, a Medici-család által uralt Firenze, vagy a Sforzák milánói fejedelemsége. Ilyen volt a Nápoly–Szicíliai kettős királyság, amely fölött az Anjou-családnak azon ága uralkodott, ahonnan a magyar Anjou-királyok is származtak. Ilyen volt a közel 1100 éven át fennálló pápai állam, amelyet II. István pápa és Kis Pippin francia király alapítottak a 8. században. Ám egyes területek hosszabb-rövidebb ideig külső megszállás alatt álltak. I. (Nagy) Károly római császár például megszállta Észak-Itáliát, hogy biztosítsa a pápa biztonságát az ott tanyázó longobárdoktól. Ettől kezdve a Frank Birodalom széthullásáig a Rómától északra fekvő terület e hatalmas államalakulat része volt. Az egységes Frank Birodalom felbomlása után a németek szerezték meg az Itália feletti ellenőrzést. 962-ben I. (Nagy) Ottó német király még a Pápai Államot is elfoglalta és ott „római császárrá” koronáztatta magát. Ezután Itália 900 éven át a Német-római Birodalom hatalmi övezetébe tartozott. A középkort végig kísérte a császár és a pápa közötti állandó hatalmi ellentét az egyházi vezetők beiktatásának jogáért („invesztitúraharc”). Bár az itáliai városállamok viszonylagos függetlenséget élveztek, valamennyien a német-római császár befolyása alatt maradtak. Itália gyakran vált a francia–német (és a francia–spanyol) nagyhatalmi háborúk hadszínterévé is. A napóleoni háborúk nyomán 1806-ban a Német-római Birodalom megszűnt, Észak-Itáliát a franciák szállták meg, és csatlós királyságokat (Itáliai Királyság, Nápolyi Királyság) hoztak létre, amelyek élére Napóleon saját rokonait és tábornokait állította. Napóleon veresége és a bécsi kongresszus (1815) után az Osztrák Császárság vetette meg itt a lábát, amely létrehozta saját csatlós államait (Lombard–Velencei Királyság, , Párma, Piacenza és Guastalla hercegsége). A 19. század közepén a független Szárd–Piemonti Királyság harcos uralkodói, Károly Albert és fia, II. Viktor Emánuel álltak az olasz egyesítési törekvések élére, amelynek érdekében több felkelés és háború folyt le (1848, 1859), ezekbe a Francia Császárság is beavatkozott. Ezek eredményeként 1861-ben létrejött az egységes Olasz Királyság. Az új nemzeti állam a következő fél évszázad háborúiban további terüleket foglalt el: 1866-ban, a porosz–osztrák háború során Venetót, 1870-ben a porosz–francia háborút kihasználva Rómát (a Pápai Állam maradékát), majd 1918-ban az első világháborúban Dél-Tirolt, Görz és tartományokat, és Trieszt városát szerezte meg. Olaszország államformája 1946-ig királyság volt, majd kikiáltották a köztársaságot. (hu)
|
