| dbo:abstract
|
- William James (1842–1910) 1884-ben publikálta érzelemelméletét, mely szerint az érzelemkeltő helyzetek bizonyos testi válaszokat váltanak ki, és ezeknek a válaszoknak a bennünk kialakuló tudatossága az érzelem érzése. „…a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észleléséből… és ugyanezeknek a változásoknak a történés közbeni észlelése az érzelem. (James, 1890, 449. o.)" Az idézet James híres tankönyvéből, a The Principles of Psychologyból (1890) való, amely megerősíti érzelemelméletét, és mely őt szinte egy nap alatt Amerika egyik leghíresebb pszichológusává tette. 1885-ben egy dán fiziológus, Carl Lange Jamestől függetlenül hasonló elméletet publikált, ennek következtében ezt az elméletet James–Lange-féle érzelemelméletnek nevezzük.Lange változatában az autonóm idegrendszer által létrehozott változásokra helyezte a hangsúlyt – ez az idegrendszernek azon része, amely olyan akaratlan folyamatokat hoz létre, mint a szívritmus, a véredények tágulása és az izzadás.Bár James is hangsúlyozta az anatóm hatásokat, ő az izmokból, ízületekből és bőrből érkező visszacsatolást sem zárta ki.Általában úgy véljük, hogy egy inger (például egy telefonhívás, melyben közlik, hogy nyertünk a lottón) valamely érzelmet hoz létre (például örömöt), és az vált ki valamilyen fiziológiai válaszokat (például megnövekedett szívritmust, kiabálást stb.).Az érzelemelmélet ezt a sorrendet fordította meg, azt állítja, hogy a stimulus először a választ váltja ki, és a válasz tudatossága alapján jön létre az érzelem. Tehát nem azért mosolygunk, mert boldogok vagyunk, hanem boldogok vagyunk, mivel mosolygunk. James így ír elméletéről: „A józan ész azt mondja, hogyha szerencsétlenek vagyunk, akkor kesergünk és sírunk; találkozunk egy medvével, akkor megrémülünk, és elfutunk; ha egy ellenfelünk sérteget minket, dühösek vagyunk és visszavágunk. Megvédendő hipotézis ellenben azt mondja, hogy az eseményeknek ez a sorrendje helytelen, azaz az egyik mentális állapotot közvetlenül nem feltétlenül egy másik mentális állapot indukálja, és hogy először a testi manifesztációk lépnek fel, és a racionálisabb érvelés szerint ezért érzünk fájdalmat, csalódottságot, mert sírunk, dühösek vagyunk, mert csapkodunk vagy remegünk, mert bánatosak, dühösek vagyunk, vagy félünk, ahogy azt gondolnánk." (James, 1890, Vol. 2, 449-450. o.) (hu)
- William James (1842–1910) 1884-ben publikálta érzelemelméletét, mely szerint az érzelemkeltő helyzetek bizonyos testi válaszokat váltanak ki, és ezeknek a válaszoknak a bennünk kialakuló tudatossága az érzelem érzése. „…a testi változások közvetlenül következnek az izgató tény észleléséből… és ugyanezeknek a változásoknak a történés közbeni észlelése az érzelem. (James, 1890, 449. o.)" Az idézet James híres tankönyvéből, a The Principles of Psychologyból (1890) való, amely megerősíti érzelemelméletét, és mely őt szinte egy nap alatt Amerika egyik leghíresebb pszichológusává tette. 1885-ben egy dán fiziológus, Carl Lange Jamestől függetlenül hasonló elméletet publikált, ennek következtében ezt az elméletet James–Lange-féle érzelemelméletnek nevezzük.Lange változatában az autonóm idegrendszer által létrehozott változásokra helyezte a hangsúlyt – ez az idegrendszernek azon része, amely olyan akaratlan folyamatokat hoz létre, mint a szívritmus, a véredények tágulása és az izzadás.Bár James is hangsúlyozta az anatóm hatásokat, ő az izmokból, ízületekből és bőrből érkező visszacsatolást sem zárta ki.Általában úgy véljük, hogy egy inger (például egy telefonhívás, melyben közlik, hogy nyertünk a lottón) valamely érzelmet hoz létre (például örömöt), és az vált ki valamilyen fiziológiai válaszokat (például megnövekedett szívritmust, kiabálást stb.).Az érzelemelmélet ezt a sorrendet fordította meg, azt állítja, hogy a stimulus először a választ váltja ki, és a válasz tudatossága alapján jön létre az érzelem. Tehát nem azért mosolygunk, mert boldogok vagyunk, hanem boldogok vagyunk, mivel mosolygunk. James így ír elméletéről: „A józan ész azt mondja, hogyha szerencsétlenek vagyunk, akkor kesergünk és sírunk; találkozunk egy medvével, akkor megrémülünk, és elfutunk; ha egy ellenfelünk sérteget minket, dühösek vagyunk és visszavágunk. Megvédendő hipotézis ellenben azt mondja, hogy az eseményeknek ez a sorrendje helytelen, azaz az egyik mentális állapotot közvetlenül nem feltétlenül egy másik mentális állapot indukálja, és hogy először a testi manifesztációk lépnek fel, és a racionálisabb érvelés szerint ezért érzünk fájdalmat, csalódottságot, mert sírunk, dühösek vagyunk, mert csapkodunk vagy remegünk, mert bánatosak, dühösek vagyunk, vagy félünk, ahogy azt gondolnánk." (James, 1890, Vol. 2, 449-450. o.) (hu)
|
