| dbo:abstract
|
- "Mert a keresztről való beszéd bolondság, ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje" (Pál I. lev. a Korinthusbeliekhez, 1. 18.) A kereszt az egyik leggyakoribb és legrégibb címerábra a heraldikában. Az ókorban kegyetlen kivégzőeszköz volt, majd Jézus megfeszítése után a kereszténység legfontosabb jelképe lett. Az összes keresztfajta, feszület (krucifix) vizsgálatával, leírásával stb. foglalkozó történeti segédtudomány a sztaurológia vagy keresztismeret (de: Kreuzkunde, Staurologie). A keresztek többsége két szárból áll, melyek általában derékszögben metszik, keresztezik, érintik egymást, illeszkednek egymáshoz. A keresztet jellegzetes alakja miatt akkor is keresztként értelmezzük, ha a pajzsban sötét háttéren világos színnel (vagy fémmel) van megrajzolva. A pajzs tagolásával jön létre úgy, hogy a mezőt egy vízszintes vonallal vágjuk és ugyanakkor egy függőleges vonallal hasítjuk és ezen a központi részen a pajzs 2/7-ének szélességét kitevő kereszt alakú ábra van. Ekkor szokványos mesteralak, mely mind a négy végével érinti a pajzs szélét. Ennek változata a fonálkereszt (de: Kreuzfaden), melynek szárai a szokványos keresztszárhoz viszonyítva a pólyaszélesség, illetve cölöpszélesség mindössze 2/3-át teszik ki. A kereszt különféle formái gyakori jelképek a vexillológiában is. Ilyen a György-kereszt Ausztráliában, az Andráskereszt Mexikóban, a máltai kereszt Olaszországban, a Szent György kereszt Angliában és az ún. keresztes zászlók a skandináv országokban, melyek a dán zászlóra, a világ legrégebbi nemzeti lobogójára vezethetők vissza. (A legenda szerint amikor II. Valdemár vezetésével a dán keresztes lovagok hadjáratot folytattak a pogány észtek ellen, a küzdelem alatt, 1219. június 15-én, Szent Vitus napján, hirtelen egy jel szállt alá az égből: egy nagy vérvörös zászló fehér kereszttel. A visszavonulóban levő dán katonák elkapták a zászlót, és „Előre a győzelemért a kereszt jele alatt!” kiáltással ellentámadásba lendültek, és végül megnyerték a csatát. Az első ábrázolása azonban csak Gelre herold címerkönyvében jelenik meg címerként, a 14. század második felében.) A keresztet már II. Szent Olaf norvég király (1015–1028) hívei is használták az öltözékükön a pogányok elleni küzdelem során. Majd II. Orbán pápa 1095-ben a clermonti zsinaton vörös kereszt viselését rendelte el a keresztes hadjárat részvevői számára. Később a színe is megváltozott. Így például a harmadik keresztes hadjáratban (1189–1192) a franciák vörös, az angolok fehér, a flamandok zöld, a németek fekete, a többi nemzet tagjai pedig sárga keresztet viseltek. Miután az angolok Szent Györgyöt fogadták el védőszentjüknek, felvették az ő vörös keresztjét. Idővel a kereszt eredeti formája már nem volt elégséges arra , hogy megfeleljen a megkülönböztetés iránti növekvő igényeknek, ezért az egyházi lovagrendek eltérő alakú kereszteket kezdtek használni. Idővel különféle alakú keresztek jöttek létre és ma már mintegy 500-féle létezik, de egyre újabbak jönnek létre. Az a kereszt az egyik méltóságjelvény. Kezdetben csak a pápát és legátusait illette meg. Ez hasonló volt a hosszú szárú körmeneti kereszthez, melyet a felvonulásokon és a szertartásokon csak a pápa, az ő legátusai, a pátriárkák, az érsekek és a püspökök előtt visznek. A 14. századtól ezt a méltóságjelvényt a pajzson, majd a pajzs mögött viselik, melyet a pátriárkáknak 1215-ben III. Ince pápa (1198–1216), az érsekeknek V. Kelemen pápa (1305–1314) engedélyezett. A 15. századtól a kereszt a papi méltóság általános jelképe lett és a magasabb méltóságok, mint az érsekek és pátriárkák címerpajzsuk mögött kettős keresztet használtak, ahol a felső rövidebb rész az INRI feliratú tábla jelképe. A hármas keresztet először VII. Kelemen pápa (1378–94) viselte a címerpajzsa mögött. Magyarországon a címerpajzs mögötti méltóságjelvényként először Bakócz Tamás bíboros, majd Széchényi György érsek címerében jelent meg és általánosan a 18. században terjedt el. A keresztek közti különbségek nagyrészt a szárak (de: Arme, en: bars) eltérésével határozható meg, melyek igen változatosak lehetnek. A kereszt lehet lebegő vagy a pajzs széleit érintő kereszt. Ha egyik szára sem érinti a pajzs szélét vagy csak egy érinti azt, az ilyen keresztet egyes heraldikusok nem a mesteralakok, hanem a címerképek között tartják nyilván, általában Gatterer azon definíciója alapján, mely szerint a mesteralak fő tulajdonsága, hogy legalább az egyik tinktúra a pajzs több mezőjében található meg, mint a többi. Mivel a lebegő keresztek osztóvonalai nem érintkeznek a pajzs szélével, ez a feltétel nem teljesülhet. Ugyanakkor vannak más lebegő címerképek is (mint például a lepényes), melyeket mindig mesteralaknak tekintenek. Gatterer definíciója megenged kivételeket a szabály alól és a lebegő keresztek is ilyenek. Klasszifikációs szempontból tehát minden keresztet mesteralaknak kell tekintenünk és a is ez az általános nézet. (hu)
- "Mert a keresztről való beszéd bolondság, ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje" (Pál I. lev. a Korinthusbeliekhez, 1. 18.) A kereszt az egyik leggyakoribb és legrégibb címerábra a heraldikában. Az ókorban kegyetlen kivégzőeszköz volt, majd Jézus megfeszítése után a kereszténység legfontosabb jelképe lett. Az összes keresztfajta, feszület (krucifix) vizsgálatával, leírásával stb. foglalkozó történeti segédtudomány a sztaurológia vagy keresztismeret (de: Kreuzkunde, Staurologie). A keresztek többsége két szárból áll, melyek általában derékszögben metszik, keresztezik, érintik egymást, illeszkednek egymáshoz. A keresztet jellegzetes alakja miatt akkor is keresztként értelmezzük, ha a pajzsban sötét háttéren világos színnel (vagy fémmel) van megrajzolva. A pajzs tagolásával jön létre úgy, hogy a mezőt egy vízszintes vonallal vágjuk és ugyanakkor egy függőleges vonallal hasítjuk és ezen a központi részen a pajzs 2/7-ének szélességét kitevő kereszt alakú ábra van. Ekkor szokványos mesteralak, mely mind a négy végével érinti a pajzs szélét. Ennek változata a fonálkereszt (de: Kreuzfaden), melynek szárai a szokványos keresztszárhoz viszonyítva a pólyaszélesség, illetve cölöpszélesség mindössze 2/3-át teszik ki. A kereszt különféle formái gyakori jelképek a vexillológiában is. Ilyen a György-kereszt Ausztráliában, az Andráskereszt Mexikóban, a máltai kereszt Olaszországban, a Szent György kereszt Angliában és az ún. keresztes zászlók a skandináv országokban, melyek a dán zászlóra, a világ legrégebbi nemzeti lobogójára vezethetők vissza. (A legenda szerint amikor II. Valdemár vezetésével a dán keresztes lovagok hadjáratot folytattak a pogány észtek ellen, a küzdelem alatt, 1219. június 15-én, Szent Vitus napján, hirtelen egy jel szállt alá az égből: egy nagy vérvörös zászló fehér kereszttel. A visszavonulóban levő dán katonák elkapták a zászlót, és „Előre a győzelemért a kereszt jele alatt!” kiáltással ellentámadásba lendültek, és végül megnyerték a csatát. Az első ábrázolása azonban csak Gelre herold címerkönyvében jelenik meg címerként, a 14. század második felében.) A keresztet már II. Szent Olaf norvég király (1015–1028) hívei is használták az öltözékükön a pogányok elleni küzdelem során. Majd II. Orbán pápa 1095-ben a clermonti zsinaton vörös kereszt viselését rendelte el a keresztes hadjárat részvevői számára. Később a színe is megváltozott. Így például a harmadik keresztes hadjáratban (1189–1192) a franciák vörös, az angolok fehér, a flamandok zöld, a németek fekete, a többi nemzet tagjai pedig sárga keresztet viseltek. Miután az angolok Szent Györgyöt fogadták el védőszentjüknek, felvették az ő vörös keresztjét. Idővel a kereszt eredeti formája már nem volt elégséges arra , hogy megfeleljen a megkülönböztetés iránti növekvő igényeknek, ezért az egyházi lovagrendek eltérő alakú kereszteket kezdtek használni. Idővel különféle alakú keresztek jöttek létre és ma már mintegy 500-féle létezik, de egyre újabbak jönnek létre. Az a kereszt az egyik méltóságjelvény. Kezdetben csak a pápát és legátusait illette meg. Ez hasonló volt a hosszú szárú körmeneti kereszthez, melyet a felvonulásokon és a szertartásokon csak a pápa, az ő legátusai, a pátriárkák, az érsekek és a püspökök előtt visznek. A 14. századtól ezt a méltóságjelvényt a pajzson, majd a pajzs mögött viselik, melyet a pátriárkáknak 1215-ben III. Ince pápa (1198–1216), az érsekeknek V. Kelemen pápa (1305–1314) engedélyezett. A 15. századtól a kereszt a papi méltóság általános jelképe lett és a magasabb méltóságok, mint az érsekek és pátriárkák címerpajzsuk mögött kettős keresztet használtak, ahol a felső rövidebb rész az INRI feliratú tábla jelképe. A hármas keresztet először VII. Kelemen pápa (1378–94) viselte a címerpajzsa mögött. Magyarországon a címerpajzs mögötti méltóságjelvényként először Bakócz Tamás bíboros, majd Széchényi György érsek címerében jelent meg és általánosan a 18. században terjedt el. A keresztek közti különbségek nagyrészt a szárak (de: Arme, en: bars) eltérésével határozható meg, melyek igen változatosak lehetnek. A kereszt lehet lebegő vagy a pajzs széleit érintő kereszt. Ha egyik szára sem érinti a pajzs szélét vagy csak egy érinti azt, az ilyen keresztet egyes heraldikusok nem a mesteralakok, hanem a címerképek között tartják nyilván, általában Gatterer azon definíciója alapján, mely szerint a mesteralak fő tulajdonsága, hogy legalább az egyik tinktúra a pajzs több mezőjében található meg, mint a többi. Mivel a lebegő keresztek osztóvonalai nem érintkeznek a pajzs szélével, ez a feltétel nem teljesülhet. Ugyanakkor vannak más lebegő címerképek is (mint például a lepényes), melyeket mindig mesteralaknak tekintenek. Gatterer definíciója megenged kivételeket a szabály alól és a lebegő keresztek is ilyenek. Klasszifikációs szempontból tehát minden keresztet mesteralaknak kell tekintenünk és a is ez az általános nézet. (hu)
|
