| dbo:abstract
|
- A keresztes háborúk a római katolikus egyház és a pápa által szentesített, középkori, nagyarányú hadjáratok voltak a 11. századtól kezdődően. Fő céljuk kezdetben a Szentföld megszerzése volt az iszlám török fennhatóság alól, azonban később több hadjárat európai vagy afrikai területek ellen irányult, az eretnekek vagy pogányok ellen. Nemzeti jellegű vagy részleges keresztes hadjáratokat is szerveztek, ilyen volt pl. a spanyol reconquista vagy az eretnekeknek megbélyegzett mozgalmak elleni hadjáratok, pl. az albigensek elleni keresztes háború vagy Magyarország déli határainál a bogumilok elleni küzdelem. Keresztes seregeket még a késő középkorban is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (→ nándorfehérvári diadal). A vallási célok mögött a keresztény uralkodókat a hódítás, a zsákmányszerzés vágya is hajtotta, csakúgy mint általában a háborúk esetében. Az itáliai városállamok céljai között ott volt a földközi-tengeri kereskedelem megszabadítása az iszlám konkurenciától. Az egyszerű emberek, jobbágyok azért is választották a hadviselést, mert ezen az úton reménykedtek megszabadulni feudális terheiktől, kiemelkedni a jobbágyi kötöttségekből. A legérdekeltebb a pápaság volt ebben a harcban, mivel szerette volna tovább gyarapítani eszmei, politikai, gazdasági befolyását az ismert világban. A kifejlődött feudális viszonyok között a római egyház irányította terjeszkedési mozgalom egyfajta sajátos harci ideológiát képviselt, amelyet mint propagandaeszközt a pápák más céljaikra is felhasználtak, így az eretnekek vagy másképp gondolkodók, dogmabeli ellenfelek elleni hadjáratokra. A keresztes háborúk következtében, a Szentföldön kialakult labilis feudális kisállamok belső hatalmi harcok, gyengeségük de elsősorban a környező muszlim hatalmak nyomása következtében nem tudták megőrizni területeiket, az európai támogatás pedig legtöbbször zátonyra futott a távolság és a politikai-gazdasági ellentétek miatt. A keresztes hadjáratok kudarca hosszú távon elősegítette a pápaság politikai hanyatlását. Az első keresztes háború (1096-99) II. Orbán pápa felhívására szerveződött, és kezdetben sikeres volt. Jeruzsálem, Tripolisz, Antiochia és Edessza körül négy állam létrehozásához vezetett, köztük legjelentősebb a Jeruzsálemi Királyság. Ezek együtt (később Ciprust, majd a Konstantinápolyi Latin Császárságot is beleértve) a Latin Keletet alkották, amely ettől kezdve utolsó fellegvárának, Akkónak a muszlimok általi 1291-es visszafoglalásáig a Közel-Kelet történelmének lényeges tényezője volt. Jeruzsálem városa 1187-ig volt a keresztesek tulajdonában. Az Edessza elestével indított második keresztes hadjárat nem hozott konkrét eredményeket; a Jeruzsálem elfoglalása utáni harmadik a frank birtokok fenntartását biztosította a szír-palesztin tengerparton; a negyedik csak Konstantinápolyra vonatkozott, az ötödik az egyiptomi Damiettánál kudarcot vallott, a hatodik inkább II. Frigyes diplomáciai útja volt, és Jeruzsálem ideiglenes visszaadását eredményezte a frankoknak. A IX. (Szent) Lajos által vezetett hetedik Damittánál újabb katasztrófával végződött, a nyolcadik pedig, amelyet IX. Lajos király Tuniszi hadjárata jellemzett, a király halálával végződött. Ezekhez a hagyományos számú keresztes hadjáratokhoz kapcsolhatunk más, kevésbé jelentős keresztes hadjáratokat, például az oszmánok elleni későbbi háborúkat (hu)
- A keresztes háborúk a római katolikus egyház és a pápa által szentesített, középkori, nagyarányú hadjáratok voltak a 11. századtól kezdődően. Fő céljuk kezdetben a Szentföld megszerzése volt az iszlám török fennhatóság alól, azonban később több hadjárat európai vagy afrikai területek ellen irányult, az eretnekek vagy pogányok ellen. Nemzeti jellegű vagy részleges keresztes hadjáratokat is szerveztek, ilyen volt pl. a spanyol reconquista vagy az eretnekeknek megbélyegzett mozgalmak elleni hadjáratok, pl. az albigensek elleni keresztes háború vagy Magyarország déli határainál a bogumilok elleni küzdelem. Keresztes seregeket még a késő középkorban is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (→ nándorfehérvári diadal). A vallási célok mögött a keresztény uralkodókat a hódítás, a zsákmányszerzés vágya is hajtotta, csakúgy mint általában a háborúk esetében. Az itáliai városállamok céljai között ott volt a földközi-tengeri kereskedelem megszabadítása az iszlám konkurenciától. Az egyszerű emberek, jobbágyok azért is választották a hadviselést, mert ezen az úton reménykedtek megszabadulni feudális terheiktől, kiemelkedni a jobbágyi kötöttségekből. A legérdekeltebb a pápaság volt ebben a harcban, mivel szerette volna tovább gyarapítani eszmei, politikai, gazdasági befolyását az ismert világban. A kifejlődött feudális viszonyok között a római egyház irányította terjeszkedési mozgalom egyfajta sajátos harci ideológiát képviselt, amelyet mint propagandaeszközt a pápák más céljaikra is felhasználtak, így az eretnekek vagy másképp gondolkodók, dogmabeli ellenfelek elleni hadjáratokra. A keresztes háborúk következtében, a Szentföldön kialakult labilis feudális kisállamok belső hatalmi harcok, gyengeségük de elsősorban a környező muszlim hatalmak nyomása következtében nem tudták megőrizni területeiket, az európai támogatás pedig legtöbbször zátonyra futott a távolság és a politikai-gazdasági ellentétek miatt. A keresztes hadjáratok kudarca hosszú távon elősegítette a pápaság politikai hanyatlását. Az első keresztes háború (1096-99) II. Orbán pápa felhívására szerveződött, és kezdetben sikeres volt. Jeruzsálem, Tripolisz, Antiochia és Edessza körül négy állam létrehozásához vezetett, köztük legjelentősebb a Jeruzsálemi Királyság. Ezek együtt (később Ciprust, majd a Konstantinápolyi Latin Császárságot is beleértve) a Latin Keletet alkották, amely ettől kezdve utolsó fellegvárának, Akkónak a muszlimok általi 1291-es visszafoglalásáig a Közel-Kelet történelmének lényeges tényezője volt. Jeruzsálem városa 1187-ig volt a keresztesek tulajdonában. Az Edessza elestével indított második keresztes hadjárat nem hozott konkrét eredményeket; a Jeruzsálem elfoglalása utáni harmadik a frank birtokok fenntartását biztosította a szír-palesztin tengerparton; a negyedik csak Konstantinápolyra vonatkozott, az ötödik az egyiptomi Damiettánál kudarcot vallott, a hatodik inkább II. Frigyes diplomáciai útja volt, és Jeruzsálem ideiglenes visszaadását eredményezte a frankoknak. A IX. (Szent) Lajos által vezetett hetedik Damittánál újabb katasztrófával végződött, a nyolcadik pedig, amelyet IX. Lajos király Tuniszi hadjárata jellemzett, a király halálával végződött. Ezekhez a hagyományos számú keresztes hadjáratokhoz kapcsolhatunk más, kevésbé jelentős keresztes hadjáratokat, például az oszmánok elleni későbbi háborúkat (hu)
|
