| dbo:abstract
|
- A konfesszionalizáció (németül: Konfessionalisierung; magyarul másként: felekezetszerveződés) egy, a német nyelvű történetírásban megszületett historiográfiai fogalom, mely a reformációt követő kora újkori egyháztörténet szerveződési, fejlődési kérdéseire reflektál. A tézis eredete a II. világháború utáni időszakra vezethető vissza, amikor Ernst Walter Zeeden (1916–2011) munkáiban tűnt fel először a hitvallásképződés (Konfessionsbildung) fogalma. Az 1980-as években Heinz Schilling és Wolfgang Reinhard munkái révén vált a konfesszionalizációs-elmélet az európai kora újkor vizsgálatának fontos részévé. „Az elmélet megalkotói a különböző hitfelekezetek kialakulását, szerveződését helyezték vizsgálatuk középpontjába. A korábbi hatás-ellenhatáson alapuló megközelítések helyett elsősorban a párhuzamos jelenségekre összpontosítottak elemzéseikben. Ezek szerint a konfesszionalizáció csaknem két évszázados folyamatában a különböző hitvallások révén magukat meghatározó felekezetek – köztük a katolikus egyház is – dogmatikailag, intézményileg, jogilag megerősödtek, és kiépítették saját arculatukat az életvezetésben, a mindennapi művelődésben és a mentalitásban. A felekezetek szerveződése a hívők fegyelemre, diszciplínára nevelése, kényszerítése révén alapvető hatást gyakorolt a modern államfejlődésre is. A korábbi elképzelésekkel szemben a felekezetek szerveződésük és a mindennapi életre gyakorolt hatásuk révén sokkal inkább motorjai voltak az európai modernizációs, korszerűsítő folyamatoknak, mintsem visszahúzó, gátló tényezők.” Az tézis kutatói egy tíz lépcsőfokból álló kategorizálási rendszert állítottak fel, melyek a kora újkori felekezetszerveződés alapvető tulajdonságait foglalják össze. 1.
* Az igazság abszolút birtoklásának tudata. 2.
* A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében. 3.
* Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről. 4.
* Előbbihez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása. 5.
* A saját istentiszteleti formák, intenzívebb szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságának erősítése. 6.
* Sajátos, a felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakítása. 7.
* A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása. 8.
* A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése. 9.
* A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján. 10.
* Az államhatalommal alkotott szimbiózis. (hu)
- A konfesszionalizáció (németül: Konfessionalisierung; magyarul másként: felekezetszerveződés) egy, a német nyelvű történetírásban megszületett historiográfiai fogalom, mely a reformációt követő kora újkori egyháztörténet szerveződési, fejlődési kérdéseire reflektál. A tézis eredete a II. világháború utáni időszakra vezethető vissza, amikor Ernst Walter Zeeden (1916–2011) munkáiban tűnt fel először a hitvallásképződés (Konfessionsbildung) fogalma. Az 1980-as években Heinz Schilling és Wolfgang Reinhard munkái révén vált a konfesszionalizációs-elmélet az európai kora újkor vizsgálatának fontos részévé. „Az elmélet megalkotói a különböző hitfelekezetek kialakulását, szerveződését helyezték vizsgálatuk középpontjába. A korábbi hatás-ellenhatáson alapuló megközelítések helyett elsősorban a párhuzamos jelenségekre összpontosítottak elemzéseikben. Ezek szerint a konfesszionalizáció csaknem két évszázados folyamatában a különböző hitvallások révén magukat meghatározó felekezetek – köztük a katolikus egyház is – dogmatikailag, intézményileg, jogilag megerősödtek, és kiépítették saját arculatukat az életvezetésben, a mindennapi művelődésben és a mentalitásban. A felekezetek szerveződése a hívők fegyelemre, diszciplínára nevelése, kényszerítése révén alapvető hatást gyakorolt a modern államfejlődésre is. A korábbi elképzelésekkel szemben a felekezetek szerveződésük és a mindennapi életre gyakorolt hatásuk révén sokkal inkább motorjai voltak az európai modernizációs, korszerűsítő folyamatoknak, mintsem visszahúzó, gátló tényezők.” Az tézis kutatói egy tíz lépcsőfokból álló kategorizálási rendszert állítottak fel, melyek a kora újkori felekezetszerveződés alapvető tulajdonságait foglalják össze. 1.
* Az igazság abszolút birtoklásának tudata. 2.
* A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében. 3.
* Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről. 4.
* Előbbihez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása. 5.
* A saját istentiszteleti formák, intenzívebb szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságának erősítése. 6.
* Sajátos, a felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakítása. 7.
* A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása. 8.
* A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése. 9.
* A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján. 10.
* Az államhatalommal alkotott szimbiózis. (hu)
|
