| dbo:abstract
|
- Kísérőzenének/színpadi zenének nevezzük azt a zenét, ami egy olyan színházi előadásban, televízióműsorban, rádióműsorban, számítógépes játékban, filmben vagy bármilyen előadásban jelenik meg, amely nem zenés darab. A fogalmat egyre kevesebbszer használják filmekre, ugyanis felcserélte a filmzene fogalma. A kísérőzene gyakran háttérzene, és célja, hogy hangulatot, légkört adjon a cselekményhez. Olyan egyszerű formája lehet, mint egy alsó, baljós hang, amely egy közelgő megdöbbentő eseményre utal, vagy a történetet előmozdító sorozat ábrázolásának javítására szolgál. Tartalmazhat olyan darabokat is, mint a nyitányok, a színpadi változások során lejátszott zene, vagy egy fellépés végén, közvetlenül a közreműködés előtt, mint ahogy a több tizenkilencedik századi játéknál szokás volt. Előfordulhat, hogy olyan előadásokban is szükség lehet, amelyekben zenészek játszanak a színpadon. A kísérőzene használata a görög drámáig nyúlik vissza. Számos klasszikus zeneszerző írt kísérőzenét különféle darabokhoz, köztük a legismertebb példákkal, Wolfgang Amadeus Mozart Thamos, az Egyiptomi király zene, Ludwig van Beethoven Egmont zene, Carl Maria von Weber Preciosa, Franz Schubert Rosamunde zenéjével, Felix Mendelssohn A-dalával. Szentivánéji álomzene, Robert Schumann Manfred zenéje, Georges Bizet L'Arlésienne zenéje és Edvard Grieg Peer Gynt zenéje. Ezeket gyakran koncertekben is elő adják függetlenül az adott drámától. A hangszeres kísérőzenét, amelyet a fent említett klasszikus partitúrák tartalmaznak, nem szabad összetéveszteni egy Broadway vagy filmzenei partitúrával, amelyben a dalok gyakran felfedik a karaktert, és továbbfejlesztik a történetét. Mivel a Broadway vagy a filmzenés musicalt a zene teszi musicallé, lényegesen fontosabb a mű számára, mint a puszta kísérőzene, amely szinte mindig alig több mint egy háttérérték; valójában sok játékban nincs kísérőzene. Néhány korai példát arra, amit később kísérőzenének neveztek, fél-operáknak, kvázi-operáknak, maszkoknak, vaudeville-eknek és melodrámáknak is neveznek. A kísérőzene zene műfaja nem terjed ki a koncert előadására szánt darabokra, a játék után elnevezett uvertárokra, például Beethoven Coriolan nyitányára (Heinrich Joseph von Collin tragédiájára írva), vagy Csajkovszkij Romeo és Júlia fantasy-nyitányára. A kísérőzene zene modern zeneszerzői között szerepel Pierre Boulez, Lorenzo Ferrero, Irmin Schmidt, Sekacz Ilona, John White és Iannis Xenakis. (hu)
- Kísérőzenének/színpadi zenének nevezzük azt a zenét, ami egy olyan színházi előadásban, televízióműsorban, rádióműsorban, számítógépes játékban, filmben vagy bármilyen előadásban jelenik meg, amely nem zenés darab. A fogalmat egyre kevesebbszer használják filmekre, ugyanis felcserélte a filmzene fogalma. A kísérőzene gyakran háttérzene, és célja, hogy hangulatot, légkört adjon a cselekményhez. Olyan egyszerű formája lehet, mint egy alsó, baljós hang, amely egy közelgő megdöbbentő eseményre utal, vagy a történetet előmozdító sorozat ábrázolásának javítására szolgál. Tartalmazhat olyan darabokat is, mint a nyitányok, a színpadi változások során lejátszott zene, vagy egy fellépés végén, közvetlenül a közreműködés előtt, mint ahogy a több tizenkilencedik századi játéknál szokás volt. Előfordulhat, hogy olyan előadásokban is szükség lehet, amelyekben zenészek játszanak a színpadon. A kísérőzene használata a görög drámáig nyúlik vissza. Számos klasszikus zeneszerző írt kísérőzenét különféle darabokhoz, köztük a legismertebb példákkal, Wolfgang Amadeus Mozart Thamos, az Egyiptomi király zene, Ludwig van Beethoven Egmont zene, Carl Maria von Weber Preciosa, Franz Schubert Rosamunde zenéjével, Felix Mendelssohn A-dalával. Szentivánéji álomzene, Robert Schumann Manfred zenéje, Georges Bizet L'Arlésienne zenéje és Edvard Grieg Peer Gynt zenéje. Ezeket gyakran koncertekben is elő adják függetlenül az adott drámától. A hangszeres kísérőzenét, amelyet a fent említett klasszikus partitúrák tartalmaznak, nem szabad összetéveszteni egy Broadway vagy filmzenei partitúrával, amelyben a dalok gyakran felfedik a karaktert, és továbbfejlesztik a történetét. Mivel a Broadway vagy a filmzenés musicalt a zene teszi musicallé, lényegesen fontosabb a mű számára, mint a puszta kísérőzene, amely szinte mindig alig több mint egy háttérérték; valójában sok játékban nincs kísérőzene. Néhány korai példát arra, amit később kísérőzenének neveztek, fél-operáknak, kvázi-operáknak, maszkoknak, vaudeville-eknek és melodrámáknak is neveznek. A kísérőzene zene műfaja nem terjed ki a koncert előadására szánt darabokra, a játék után elnevezett uvertárokra, például Beethoven Coriolan nyitányára (Heinrich Joseph von Collin tragédiájára írva), vagy Csajkovszkij Romeo és Júlia fantasy-nyitányára. A kísérőzene zene modern zeneszerzői között szerepel Pierre Boulez, Lorenzo Ferrero, Irmin Schmidt, Sekacz Ilona, John White és Iannis Xenakis. (hu)
|
