| dbo:abstract
|
- A legyező ősi időtől fogva elterjedt eszköz, mely hűsítés vagy tűz élesztése céljából légáramlatot idézünk elő, rovarokat, különösen legyeket kergetünk, végül a nap sugarai ellen védekezünk. Legkezdetlegesebb alakja a tollból, , vagy növényi rostokból, s effélékből összekötözött és nyélhez erősített pemet, mely bozontos állati farkhoz hasonlít. Egyiptomi és perzsa festményeken olyanok is fordulnak elő, melyek lekunkorodó végű egy szál hosszú tollból állanak és melyek csakis a rovarok elleni védekezésre szolgáltak. A középkorban flabellum vagy ripidion nevezetű legyezővel űzték el a legyeket az Úr asztalán levő kenyérről és borról. További kezdetleges alak a levél, mely pl. a pálmalevél össze nem hajtható lapjából és annak szárából áll. A levélnek lapját szalma, kelme, vagy papír helyettesítheti. Az ókori népeknél, s egyiptomiaknál a lótusz leveléből, nemkülönben virágából és a pálma leveléből készített legyező általános volt. A görög és római nők részint ilyen, részint tollakból készült legyezőt használtak. A kínaiak és a japánok régi időtől fogva festett papírból készítik levélalakú legyezőiket, a papírt gyakran bambusznádból való bordákra feszítik. A kerékalakú legyező körben kifeszített selyemből vagy pergamentből, vagy pedig sugarakként elrendezett tollakból, s efféléből való. Ilyen a görögkeleti egyházban a szeráf fejéből kinövő hat szárny (hexapterigenes). Minthogy a kelmét, hogy kerek alakot öltsön, hajtékokba kellett szedni, a kerekalakúból keletkezett az összehajtható legyező. longobard királynénak (6. század) összehajtható legyezője volt. A középkorban leginkább tollakból készített, levélalakú, össze nem hajtható legyező dívott. Az összehajtható legyező Európában a 16. században kínai hatás alatt vált általánosabbá; keskeny és vékony küllőik elefántcsontból, teknősbékából, szaruból vagy fából vannak. A 17. századtól kezdve Európa művelt népei rendkivüli fényt űznek a legyezővel, nemcsak drága anyagból állítják elő, arannyal áttört művű díszítményekkel, sőt remek festészeti ábrázolásokkal díszítik; vannak olyanok is, melyeket üveg alatt őriznek és soha nem használják. A fényűzési legyezők készítése Párizsnak úgyszólván kiváltsága volt. A 19. század végén Párizsban ezer, Oise megyében háromezer férfi és nő háziiparilag űzte a legyező készítését. Az évenként előállított legyezők értéke 10 millió frank volt, ebből az anyag értéke 2-3 millió; Franciaország évenként 2 millió értékűt fogyasztott, 8 millió értékű volt a kivitel. Spanyolországban is foglalkoztak legyezőkészítéssel; a termelés egy részét Dél-Amerika és Havanna fogyasztotta. Olaszországban a helyi fogyasztás számára készültek legyezők. Bécsben szép fejlettséget ért el e használati tárgy előállítása. Az európai országok azonban a munkabér magasságánál fogva nem bírtak versenyezni a kínai és japáni termékek olcsóságával. (hu)
- A legyező ősi időtől fogva elterjedt eszköz, mely hűsítés vagy tűz élesztése céljából légáramlatot idézünk elő, rovarokat, különösen legyeket kergetünk, végül a nap sugarai ellen védekezünk. Legkezdetlegesebb alakja a tollból, , vagy növényi rostokból, s effélékből összekötözött és nyélhez erősített pemet, mely bozontos állati farkhoz hasonlít. Egyiptomi és perzsa festményeken olyanok is fordulnak elő, melyek lekunkorodó végű egy szál hosszú tollból állanak és melyek csakis a rovarok elleni védekezésre szolgáltak. A középkorban flabellum vagy ripidion nevezetű legyezővel űzték el a legyeket az Úr asztalán levő kenyérről és borról. További kezdetleges alak a levél, mely pl. a pálmalevél össze nem hajtható lapjából és annak szárából áll. A levélnek lapját szalma, kelme, vagy papír helyettesítheti. Az ókori népeknél, s egyiptomiaknál a lótusz leveléből, nemkülönben virágából és a pálma leveléből készített legyező általános volt. A görög és római nők részint ilyen, részint tollakból készült legyezőt használtak. A kínaiak és a japánok régi időtől fogva festett papírból készítik levélalakú legyezőiket, a papírt gyakran bambusznádból való bordákra feszítik. A kerékalakú legyező körben kifeszített selyemből vagy pergamentből, vagy pedig sugarakként elrendezett tollakból, s efféléből való. Ilyen a görögkeleti egyházban a szeráf fejéből kinövő hat szárny (hexapterigenes). Minthogy a kelmét, hogy kerek alakot öltsön, hajtékokba kellett szedni, a kerekalakúból keletkezett az összehajtható legyező. longobard királynénak (6. század) összehajtható legyezője volt. A középkorban leginkább tollakból készített, levélalakú, össze nem hajtható legyező dívott. Az összehajtható legyező Európában a 16. században kínai hatás alatt vált általánosabbá; keskeny és vékony küllőik elefántcsontból, teknősbékából, szaruból vagy fából vannak. A 17. századtól kezdve Európa művelt népei rendkivüli fényt űznek a legyezővel, nemcsak drága anyagból állítják elő, arannyal áttört művű díszítményekkel, sőt remek festészeti ábrázolásokkal díszítik; vannak olyanok is, melyeket üveg alatt őriznek és soha nem használják. A fényűzési legyezők készítése Párizsnak úgyszólván kiváltsága volt. A 19. század végén Párizsban ezer, Oise megyében háromezer férfi és nő háziiparilag űzte a legyező készítését. Az évenként előállított legyezők értéke 10 millió frank volt, ebből az anyag értéke 2-3 millió; Franciaország évenként 2 millió értékűt fogyasztott, 8 millió értékű volt a kivitel. Spanyolországban is foglalkoztak legyezőkészítéssel; a termelés egy részét Dél-Amerika és Havanna fogyasztotta. Olaszországban a helyi fogyasztás számára készültek legyezők. Bécsben szép fejlettséget ért el e használati tárgy előállítása. Az európai országok azonban a munkabér magasságánál fogva nem bírtak versenyezni a kínai és japáni termékek olcsóságával. (hu)
|
